- Ugyan kérem, hagyja már ezeket az idealista fantazmagóriákat! Szálljon le a magas lóról végre, és próbáljon meg kezdeni valamit az életével! - törte meg a lágy dzsessz által életben tartott kellemes nyugalmat a bárban egy fiatal, jól öltözött, mondhatni elegáns férfi, aki bár nem tűnt dühösnek, szemmel láthatóan egyszerűen hülyének nézte beszélgetőpartnerét. Ha nem is teljesen, de véleménye megvolt az illetőről. Amint felugrott a férfi, elborult a szék, minden tekintet rá tapadt, mire az elröhögte magát. - Mi van? Mi így beszélgetünk. - mosolyodott el, majd leült. Társa megvárta, míg helyet foglal, majd szeretetteljes tekintetével végigpásztázta a környezetét. Igen kellemes benyomást keltő ember volt, minden bizonnyal (legalábbis öltözékéből ítélve) buddhista személlyel lehetett dolgunk. Nyugalmat szórt a környezetére, és megrendíthetetlennek tűnt. Pár percet várt a reakcióval, majd azt mondta:
- Csak ne olyan hevesen, barátom. Nem értünk egyet, amire nincs is szükségünk. Ugyanis ha egyet értenénk, nem ülnénk itt, és nem lenne miről beszélnünk. Valamelyikőnknek elképzelhető, hogy igaza van. De az is lehet, hogy mindketten messze járunk az igazságtól. Ki tudja, nem is fontos. Viszont mindnyájan ugyanazt keressük. A boldogságot. Én meditálok, és egyensúlyt, harmóniát teremtek az életemben, igyekszem összhangban lenni a természettel. Ön pedig üzleteket köt, vagyonát gyarapítja, melyből csodás és fantasztikus dolgokat vásárol. Egzisztenciáját kiépíti, és különböző fogadásokon számtalan emberrel ismerkedik meg. Önt ez valóban boldoggá teszi?
- Valóban! Mindenem megvan! Ház, autó, nyaraló, vagyon, barátok, gondtalan nyugdíjas éveim lesznek, és bármit megvehetek, amit csak szeretnék. Képes vagyok arra, hogy valóra váltsam az álmaimat. Mire lehetne még szükségem? Holmi hókuszpókusz baromságokra? Ugyan már! Az élet harc. És vagy fent vagyunk, vagy lent. Azzal, hogy feljutunk, mások lejjebb kerülhetnek, még ha nem is közvetlenül miattunk. De amint felértünk a csúcsra, észrevesszük, hogy újabb távlatokat kell kitűznünk magunk elé. És ez így megy szépen folyamatosan. Nincs idő arra, hogy baromságokra pazaroljuk az időt. Élni kell! - az üzletember magabiztosan kiállt a véleménye mellett. Sejtette, hogy nem fogja tudni meggyőzni vitapartnerét, de valahogy úgy érezte, meg kell próbálnia.
- Pontosan. Az élet harc. Egyetértek Önnel. Ám nem gondolja, hogy ezt a harcot saját magunkkal vívjuk? - mosolyodott el a hithű ember. - Hogy minden arra irányul, hogy ha belül megtaláljuk önmagunkat, kívül is megvalósíthatunk mindent? Hogy ha belül szeretünk, kívül is látszik? Tudja maga, mi az a szeretet?
- Hogyne tudnám! Szeretem a feleségem, szeretem a kisfiam, bármit megtennék értük. De ezt nem lehet szavakba önteni, ezt érezni kell.
- Volt már olyan érzése, mikor egy ismeretlent meglátott, hogy ő talán nem tud úgy szeretni, mint Ön? A tekintetéből, vagy bármi másból vont már le ilyen következtetéseket?
- Hogyne. Igyekszem kerülni az ilyen embereket. Be vannak fásulva. Viszont befolyásolhatóak, és épp ezért egyszerű megnyerni őket. Márpedig a munkám során nem kerülhetek el mindenkit...
- Tehát maga is látott már különbséget, két, valójában az Ön számára teljesen idegen ember között?
- Igen.
- És érezte, már úgy, hogy Önt nem szereti egy olyan ember, aki felé Ön nyitott volna? Érezte már azt, hogy egyszerűen megközelített volna valakit, ám az önteltségből, vagy bármi másból fakadóan ellökte Önt magától?
- Igen, volt... Mostanában már ritkábbak az ilyen esetek. De egyébként kamaszkoromban igen sokszor átéltem ezt. Sőt aztán később, ifjúkoromban is. Az emberek többsége ilyen. Nem nyitnak mások felé, és azt hiszik, hogy akik nem olyanok mint ők, másképp gondolkodnak, másképp éreznek, azok már rosszak. Ezeket én egyszerűen buta embereknek tartom. A veszélyesebb, mikor ez ellenszenvvel párosul. Megjátsszák magukat, hogy mindenáron a másiknál jobbnak tűnjenek, lekezelően bánnak a másikkal. Ezt szánalmasnak találom. Mégis, ha megadjuk ezeknek az embereknek azt, amire vágynak, kezesbárányokká válhatnak.
- Látja, Ön most a szeretetről beszélt. - mosolygott továbbra is nyugodtan a férfi.
- Nem. Nem a szeretetről beszéltem. Az emberi hülyeségről beszéltem. - hüledezett az üzletember.
- Márpedig Ön a szeretetről mondott el egy igen érdekes, és tanulságos gondolatsort. Ugyanis gondoljon bele. Azok az emberek, akik elítélnek másokat, azok befelé szeretnek. Önzőek, és nem nyitják ki a szívüket. Sokat kell még tanulniuk, és meg kell tapasztalniuk azt, hogy milyen kifelé szeretni, hiszen csakis az általuk ismert, és kedvelt személyeknek adják önmagukat. Ha egy ismeretlen szép szavakkal illet egy gyönyörű nőt, és ez a nő csak befelé képes szeretni, akkor bizony a férfit egy vesztesnek fogja tekinteni, pont ugyanolyannak, mint az összes többi perverz gondolatokkal őt megközelítő másikat. Pedig lehet hogy ez a férfi jobban szeretné őt, mint bárki más a világon. De különböznek. Az egyikük tud szeretni, a másikuk nem. Ön most erről beszélt. - ekkor a férfi elhallgatott. Az üzletember belerévedt gondolataiba. Valóban elgondolkodtató dolgokat mondott ez az...ismeretlen ismerős. Nem tudta másképp jellemezni. Tudta kivel beszélget, évek óta ismerték egymást, és mégis, sosem tudta, hogy valójában ki is ő. Felnézett, és kért magának egy kávét. Ezután az éppen játszó zenészekre terelődött a figyelme. A lágy fényben úszó bárban a puha vörös bársony fotelok tökéletes párként szolgáltak a dzsessz muzsikusok könnyed játékához. A hangulat, és a légkör egyedivé változott, ahol ez a két férfi az élet nagy dolgairól diskurált. Mivel alapvetően különböző szemszögből tekintettek a világra, talán sosem juthattak dűlőre. De időről időre elbűvölték egymást meglátásaikkal, és elgondolkodtatták a másikat mindenféle témában.
Ebben a bárban ül ez a két férfi évek óta, ahogy a párbeszéd is igen régóta zajlik. Talán sosem fog véget érni, viszont most, hogy beléptél a bárba, és megpillantottad őket, egy-két foszlányt kihallottál a beszélgetésből, megtudtad, milyen, mikor vitatkozom önmagammal..
