Egész életünkben küzdünk a káosz ellen. Rendet rakunk magunk körül újra és újra, rendet akarunk az életünkben, nem fogadjuk el a káosz, irtózunk tőle és utáljuk.
Az egész univerzum a káosz felé halad.
Miért hisszük azt, hogy ez rossz? Hiszen a jó és a rossz fogalmát is mi alkottuk meg. Akkor lehet, hogy nem is rossz. Hiszen ilyen nem is létezik.
Az egész univerzum a káosz felé halad.
A káosz a természetes és tökéletes állapota a létezésnek. Mi van, ha félreismertük? Mi van, ha valójában ez az, ami értelmet ad a létezésünknek? A káosz motivál bennünket. Ha káosz van, van motiváció, hogy cselekedjünk. Csak akkor tudunk előrébb jutni, ha megoldunk egy problémát. Ha újra és újra keresünk egy pontot, ahol káosz van, értelmet nyer az életünk.
Az egész univerzum a káosz felé halad, és mi pedig a rend felé akarunk haladni.
Szemben úszunk az árral.
Mi lenne, ha a káoszt alapvető állapotnak fognánk fel, és megkeresnénk az ebből szerezhető előnyöket?
Talán fejlődhetnénk. Kezdem élvezni a káoszt. Mosolyogva látom át körülöttem, és igyekszem megoldani mindet. Tudom, hogy sosem lesz vége, mert ez egy macska-egér játék. De épp ez a létezés lényege. Ez az értelme az életnek. A káosz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése