Ostobák

Azt hiszitek tiétek a világ,
De nem halljátok már világunk szavát,
Sikít és könnyezve kiált,
Megölitek, mint Szaturnusz fiát.

Fenn hordjátok orrotok,
Mintha csodát remélnétek.
Sosem voltatok orvosok,
Gyilkost mentenétek.
Tanulás és dicsőség,
Mi kíséri utatok,
Még nem fog a hőség,
A Pokolban rajtatok.

Idők múlva felnyíl szemetek,
Rájöttök majd mi mindent tettetek.
Áldoztatok a tudomány oltárán,
Okosnak vélve magatok ostobán.

A tudás nem a könyvekből ered,
Az igazság sem teszi próbára hited.
Féltek ti attól, mi bennetek rejlik,
Hisz tudjátok: onnan sötétség sejlik.

De nem haragszom rátok, ti gyarlók,
Nem tudjátok mit tesztek, de vagytok.
Elfordulok tőletek, és behunyom a szemem,
Hisz bennetek is ott bújkál valahol a szellem.

Felkapcsolják a villanyt, és meglátjátok mi történt,
Magatokba néztek, a világ majd tükörként
Fogja megmutatni legmélyebb bugyraitok.
Elpusztítottátok, mi nektek otthont adott.