tegnap sétáltam Békéscsabán a sétálóutcán, és elmentem egy férfi mellett. az egyik épület tövében ült, középkorú lehetett, pár napos borostája volt. egy kis horgászszéken ült, alatta a táskája, egyszerű, hétköznapi ruhája volt. nem szólt semmit, csak ült a tömeg előtt. nem volt megfésülködve, de látszott rajta, hogy igyekezte rendbe szedni magát, mégse tűnjön valami utolsó senkiházinak. ha nem így látom, gy teljesen átlagos férfit láttam volna, rendes állással, házzal, nem naggyal, talán lakótelepi lakás, autóval, nem sokmilliós, de használható géppel. ám a szeme nem erről árulkodott. ott ült némán, szótlanul, szemei viszont kiáltottak. arca össze volt esve, a bőre ráncosodni kezdett, az ember rögtön észrevette, hogy itt bizony egy igencsak meggyötört emberről van szó. valaki, aki valaha talán egy jól fizető állásban dolgozott, és valaha talán egy jó meleg háza volt, jó autóval, esetleg családapa, két-három gyermekkel, nem tudom. de most utolérte az, ami fenyegeti a világot. ő a társadalom áldozata, az, amit eldobott magától a tékozló fiú...és ezzel a reménytelen, fájdalmas kifejezéssel ült ott, mégis valamilyen méltóságteljes kedvetlenséggel vegyítve, hiszen legyőzte minden büszkeségét, és felvállalta a gondját, baját, bármi is legyen az. bármi lehet az ok, de az okozat ugyanaz. ezt a szomorú hír, az okozatot pedig a kis tábla közölte velünk, ami ott volt a kezében. egyszerű fehér kartonpapír volt, kék színű kiemelő filccel ráírva a szöveg:
"ÉHES VAGYOK. KÖSZÖNÖM"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése