Álmodtam egy világot magamnak...

Azt mondják az álmok tanítanak. Megmutatják belső félelmeinket, segítenek átélni azokat az eseményeket, melyektől rettegünk, hogy így kockázat nélkül feldolgozhassuk azokat és erősebbé, bölcsebbé válhassunk. Nem hiszem hogy egyedül volnék azzal az élménnyel, mikor éjszaka vagy hajnalban felriadunk egy számunkra igen rémes álomból, zakatol a szívünk, kiver a víz, és még mindig a hatása alatt vagyunk. Legszívesebben sírni kezdenénk, de mire elerednének a könnyeink, rájövünk hogy ez "csak álom volt", semmi több. Milyen szörnyűségeket kell átélnünk olykor, és melyik az a szörnyűség, amit átélve álmunkban átértékeljük az életünket? Kicsit jobban odafigyelünk másokra, észrevesszük az értékeket, melyeket elfeledettnek hittünk?
Hálás vagyok ennek az álomnak. Hálás vagyok azért, hogy ma kis híján kitértem a hitemből, mikor felébredtem. Így kinyílt a szemem, és újra láthatok dolgokat, olyanokat, amiket kezdtem már elfelejteni. Azt mondják, akkor jössz rá valaminek az értékére, mikor már nem a tiéd. Hálás vagyok, hogy ez "csak álom volt". Így átéltem milyen az, mikor már nem az enyém. Tudom, mennyire is értékes számomra. De még az enyém. Még mindig magam mellett tudhatom. Hálás vagyok, hogy mellettem van. Nem fogom veszni hagyni ezt a kincset, egy életem, egy halálom.
Szeretlek.

Budapest

Milyen szép is ez a nagyváros. Kétmillió ember, kétmillió idegen egy hatalmas koszfészekben. De mégis. Minden vasárnap az utazástól megfáradtan a buszról megpillantom az általában olyankor már kivilágított Lánchidat, felpillantok a Gellért-hegyre...elcsodálkozom. Mennyi mindent rejt magában ez a hely. Mióta vágytam már erre. Mintha csak tegnap ballagtam volna el általános iskolából. Mintha csak tegnap lázadoztam volna kamaszként a gimnázium falai között. Mintha az elmúlt 18 év csak egy röpke pillanat lett volna. 16 évesen azt mondtam: "még két év és végre megyek egyetemre". 17 évesen már annak is örültem hogy csak egy év van hátra. És most? Most itt vagyok és próbálom kiélvezni hogy férfivá lettem. Csak hát ugye, ahogy azt tanították is: a szükséglet addig motiváló erő, amíg kielégítetlen. Most, hogy eltelt egy hónap, és valahol pesti lettem én is (pontosabban budai..), így már viszonylag beleszoktam a környezetbe, és kezdek belesüllyedni a monotóniába. De még élvezem. Még mindig el tudok ájulni a kivilágított város látványától éjjel. És mindezek mellett mégis, mintha újra meg kellene találnom önmagam. Újra hiányoznak a régi hobbik, a régi szenvedélyek. Nincs már minden úgy mint ezelőtt volt. Ez nagy trauma. De szeretem Budapestet. Ő a jövőm záloga.