Budapest

Milyen szép is ez a nagyváros. Kétmillió ember, kétmillió idegen egy hatalmas koszfészekben. De mégis. Minden vasárnap az utazástól megfáradtan a buszról megpillantom az általában olyankor már kivilágított Lánchidat, felpillantok a Gellért-hegyre...elcsodálkozom. Mennyi mindent rejt magában ez a hely. Mióta vágytam már erre. Mintha csak tegnap ballagtam volna el általános iskolából. Mintha csak tegnap lázadoztam volna kamaszként a gimnázium falai között. Mintha az elmúlt 18 év csak egy röpke pillanat lett volna. 16 évesen azt mondtam: "még két év és végre megyek egyetemre". 17 évesen már annak is örültem hogy csak egy év van hátra. És most? Most itt vagyok és próbálom kiélvezni hogy férfivá lettem. Csak hát ugye, ahogy azt tanították is: a szükséglet addig motiváló erő, amíg kielégítetlen. Most, hogy eltelt egy hónap, és valahol pesti lettem én is (pontosabban budai..), így már viszonylag beleszoktam a környezetbe, és kezdek belesüllyedni a monotóniába. De még élvezem. Még mindig el tudok ájulni a kivilágított város látványától éjjel. És mindezek mellett mégis, mintha újra meg kellene találnom önmagam. Újra hiányoznak a régi hobbik, a régi szenvedélyek. Nincs már minden úgy mint ezelőtt volt. Ez nagy trauma. De szeretem Budapestet. Ő a jövőm záloga.