Köszönet

Mindenki látott már gólyát. Egy különleges madár. Ősszel elmegy, és tavaszig nem látjuk. Köszönettel tartozom. Ám az én köszönetem egy olyan gólya felé irányul, aki ősszel jött, és valószínűleg tavaszig látni is fogom még párszor. Aki nem rak fészket a villanypózna tetején, és valójában nem is tud repülni. Még szárnyai sincsenek, mégis köszönöm neki ezt az elmúlt pár hetet. Ha nem így lett volna, most talán nem is lennék boldog, nem lennék azzal, aki számomra egy világot jelent. Talán nem is volna dicsőség az életemben...
Hálás vagyok neked ezért, kedves Gólya. Egy olyan gólya vagy, aki a legendákkal ellentétben nem gyereket, hanem boldogságot hozott.

Kaptam tőled hideget, meleget. Szerettél is meg nem is. Gyűlöltél is meg nem is. Megtanítottál sokmindenre. Általad meghaltam és újjászülettem. Eldobtam miattad mindent, a világ legszegényebbje lettem neked köszönhetően, és mégis. Mégis neked köszönhetem azt, hogy ma én vagyok a világ leggazdagabb embere. Rávettél, hogy dobjak el mindent, elhitetted velem, hogy amiben hiszek az hamis, és amit te nyújtasz, igaz. Aztán, mikor már teljesen hittem benned, elárultad, hogy ez valójában nem így van. Végignézted mosolyogva, ahogy botladozom, majd otthagytál, de ha nem nézed végig, ma nem tudnék járni.
Köszönöm neked mindazt, amit adtál, és azt is köszönöm, hogy elvetted, amit elvettél. Teljesebbé váltam általad, neked köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki. Köszönöm, hogy megadtad a lehetőséget, hogy újra boldog legyek. Köszönöm, hogy megmutattad, kit teremtett számomra az ég. Köszönöm, hogy hagytad, hogy szívem főnixmadárként hamuvá égjen, majd poraiból újjászülethessen.
Köszönöm, még akkoris, ha azt sem tudod, miről beszélek.
Hálám örökké üldözni fog.

Cím nélkül

Régen, mikor fiatalabb voltam, azt hittem, hogy a szerelem egy humbug. Egy logikátlan és buta dolog. Később, mikor már át is éltem ezt-azt, úgy gondoltam, hogy a szerelem a világ legszebb dolga, egy kész csoda.
Aztán rájöttem, hogy igazából a szerelem nem humbug, néha van benne logika, és amúgy meg tényleg buta dolog. Arra is rájöttem, hogy nem is csoda, csak egy összetevője az életünknek. Aztán most, hogy így belegondolok, a szerelemről nem is lehet semmit sem hinni. Az csak úgy van és kész. A szerelem olyan, mint egy öt éves kisgyerek. Marhára nem érdeklik a körülmények, ő csak akar, és ráncigál, marcangol, néha meg is rugdos, sőt, leköp, de végül a hiszti eredményes lesz, és megkapja amit akar. A baj csak az, hogy ez a kisgyerek sosem nő fel, és az örökkévalóságig ilyen marad. Mi, emberek, földi halandók pedig csak lesünk, hogy akkor most mit is kéne tennünk. Akárhogyan döntünk, mindig a szerelemnek lesz igaza, mi pedig legfeljebb tévedünk egy nagyot. Vagy kettőt. Bárkit lehet szeretni, de mindenkit nem. Ha van, akkor nem kell, ha nincs akkor meg epekedünk érte. Folyamatosan így megy, ebben a pillanatban is tapasztalom a saját bőrömön, de leginkább a lelkemen. Nem tudok olyan döntést hozni, hogy ne fájjon a lelkem. Míg vele voltam, azért fájt, mert már nem volt jó. Most, hogy nincs mellettem, azért fáj, mert hiányzik. Szörnyű. Egyedül egy halványan megvilágított koliszobában épp az a hobbim, hogy törölgetem a könnycseppeket az arcomról és nyalogatom a sebeimet. Pedig így akartam. Most is tudom hogy ezt akartam. De miért akartam ezt? Miért akarom ezt?
Nem hiszem el, hogy egy ötéves kisgyerek okosabb nálam, és kiszúr velem. De nem tudok túljárni az eszén, annyira senki sem furfangos. Okos ez a gyerek, de nagyon. Kész zseni. Hogy rohadna meg.