Régen, mikor fiatalabb voltam, azt hittem, hogy a szerelem egy humbug. Egy logikátlan és buta dolog. Később, mikor már át is éltem ezt-azt, úgy gondoltam, hogy a szerelem a világ legszebb dolga, egy kész csoda.
Aztán rájöttem, hogy igazából a szerelem nem humbug, néha van benne logika, és amúgy meg tényleg buta dolog. Arra is rájöttem, hogy nem is csoda, csak egy összetevője az életünknek. Aztán most, hogy így belegondolok, a szerelemről nem is lehet semmit sem hinni. Az csak úgy van és kész. A szerelem olyan, mint egy öt éves kisgyerek. Marhára nem érdeklik a körülmények, ő csak akar, és ráncigál, marcangol, néha meg is rugdos, sőt, leköp, de végül a hiszti eredményes lesz, és megkapja amit akar. A baj csak az, hogy ez a kisgyerek sosem nő fel, és az örökkévalóságig ilyen marad. Mi, emberek, földi halandók pedig csak lesünk, hogy akkor most mit is kéne tennünk. Akárhogyan döntünk, mindig a szerelemnek lesz igaza, mi pedig legfeljebb tévedünk egy nagyot. Vagy kettőt. Bárkit lehet szeretni, de mindenkit nem. Ha van, akkor nem kell, ha nincs akkor meg epekedünk érte. Folyamatosan így megy, ebben a pillanatban is tapasztalom a saját bőrömön, de leginkább a lelkemen. Nem tudok olyan döntést hozni, hogy ne fájjon a lelkem. Míg vele voltam, azért fájt, mert már nem volt jó. Most, hogy nincs mellettem, azért fáj, mert hiányzik. Szörnyű. Egyedül egy halványan megvilágított koliszobában épp az a hobbim, hogy törölgetem a könnycseppeket az arcomról és nyalogatom a sebeimet. Pedig így akartam. Most is tudom hogy ezt akartam. De miért akartam ezt? Miért akarom ezt?
Nem hiszem el, hogy egy ötéves kisgyerek okosabb nálam, és kiszúr velem. De nem tudok túljárni az eszén, annyira senki sem furfangos. Okos ez a gyerek, de nagyon. Kész zseni. Hogy rohadna meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése