Vissza a jövőbe

"Végül eljött ez a nap is. Megkaptam a diplomámat. 12 év közoktatás, és 4 év felsőoktatás után a kezembe vehetek két diplomát is. Furcsa érzés, bár való igaz, hogy nem pont ilyesmire számítottam, mikor annak idején elképzeltem, hogy végül diplomás ember leszek. Természetesen diploma ide vagy oda, egy vagy kettő, az egyetem még marad, hiszen ez még csak BSc.
Ha visszatekintek az elmúlt négy évre, azt kell hogy mondjam, sok mindent megtapasztaltam. Hideget is, meleget is kaptam az élettől. De egyvalamire nem gondoltam volna soha. Hogy én már 20 évesen vállalkozó leszek. Aztán most itt vagyok. miközben kötöm a nyakkendőm, hívnak telefonon. Az egyik új kolléga. Emlékszem mikor pont ilyen lelkes, és határozatlan voltam én is. Elláttam pár tanáccsal, és megkértem, hogy találkozzunk másnap. Előbb legyek túl a kötelezőkön, aztán visszatérhetek a hobbimhoz. Ahhoz a hobbimhoz, amit elvileg itt tanultam az egyetemen. Sok mindent elmondtak a tankönyvekben, de hány friss BSc diplomás kapja kézhez úgy a diplomáját, hogy alig huszonéves, és már vezető? Nem felvágok, csupán érzékeltetni próbálom, mennyi hálával tartozom az engem támogatóknak. Nélkülük nem váltam volna olyanná, amilyen ma vagyok. Megtaláltam a kreatív énem, és pár év után megértettem, mit jelent proaktívnak lenni. Szeretem ezt a két szót, mindkettő aktív, ami cselekvésre utal. Változásra. Az pedig, mint tudjuk, a világon az egyetlen dolog, ami állandó. Sikeresen menedzselem a csapatom, és azt hiszem valahol nekem is köszönhetik, hogy belerázódtak, és nem adták fel az első kudarcok után. Persze elküldtem őket azokra a tréningekre, ahol én is jártam annak idején, elolvastattam velük azokat a könyveket, amiket én olvastam annak idején. Megmutattam nekik a mintát. Sokan pedig eldöntötték, hogy követik, és a pokolba is, marha jól csinálják!
Néha tartok előadásokat motivációról, üzleti érzékről, célkitűzésekről, technikákról, de aminek a leginkább örülök, az a "klubgondolkodás", amit sikerült honosítani a struktúrámban. Igen hatékony, és közösségépítő jellegű. Minden hónapban megkérdezem a kollégákat, hogy mit csináltak az utóbbi időben? Tettek-e le valami értékeset az asztalra? Fontos hangsúlyozni nekik, még a legsikeresebbeknek is, hogy akkor ér valamit ez a munka, ha értéket teremtünk az ügyfeleink számára. A legtöbb esetben ez nem más, mint hogy megértetjük az ügyféllel: a felelősségvállalás és a tudatos élet az igazi szabadság kulcsa. Ennyit a legkedvesebb hobbimról. Bár nem tudom, hány embernek van olyan hobbija, amiért fizetnek is? Hét számjegyben. Na, nekem van, és azt hiszem kivételesen szerencsésnek érezhetem magam. Mostanában gondolkozom azon, hogy kibővítem a profilt, és terjeszkedek. Mondjuk diverzifikálhatnánk. Ezt még meg kell gondolnom.
Mindig, mikor kimegyek otthonról, és meglátom a kocsimat, megállok egy pillanatra. Visszanézek, eltűnődöm rajta, hogy "Igen, ez az én lakásom", majd a kocsira, és eszembe jut, amikor a koliszobában lógott a falamon egy kép erről a csodajárműről. Tudtam, hogy megérdemlem. Tudtam, hogy megszerzem. Hát igazam lett. De mindez nem számít. Miért nem? Térjünk vissza a hobbimra. Sokfelé jártam már, utaztam ennek köszönhetően. Elnézést, hogy hobbinak hívom, de a munka olyan pejoratív. A munkát az ember általában nem élvezi, azt csak "muszáj". Az én életemben viszont semmi sem muszáj, így ha lehet, azt mondanám, "munkanélküli" vagyok. Egy munkanélküli teljes anyagi függetlenségben végtelen idővel, boldogságban. Kell ennél több?
Talán nem, de hívtak ma az irodából is. Hamarosan megkapom az órát. Hányszor elképzeltem már magamon, hányszor éreztem lélekben, hogy rásimul a kezemre. Most pedig megkapom. Rajta a névvel, és a dátummal. Gyönyörű darab.
Hát sikerült. Megcsináltam. Friss diplomásként igazgató lettem."

- részlet a blogomból, 2013-ból.

Út.

Most valamit úgy írnék. Ülök a kanapémon, behunyom a szemem, és míg megy a lágy zene a fülhallgatón keresztül, hallom, ahogy kattognak az ujjaim alatt a billentyűk. Gépelni valamit, főleg, ha nem hülyeség, olyan, mintha a számítógépen zongorázna az ember. Csupán ennek a dallamát az ember tényleg csak a szívében hallja. Ez a léleknek szól. Mindenki ismeri a kliséket. Elbuksz, felállsz, továbbmész, így fejlődünk. Sokszor estem már el. Néha kevésbé, néha jobban megütöttem magam, viszont még nem tört el semmim. Most viszont úgy érzem, mintha kettétört volna a lelkem. Konfliktusban, saját magammal. Hihetetlenül ironikus ez az egész világ, néha sírok, néha röhögök rajta. Nem is tudom mit mondhatnék. Konstans fájdalom, okok nélkül. Nem tudom ki vagyok, honnan jöttem, hová megyek. Csak azt tudom, hogy két ellentétes vízióm van. Talán annyira nem is ellentétesek. Hiszem, hogy nem kell választanom közöttük. Valahol megvan a közös pont, érzem. Meg kell találnom, el kell indulnom azon az úton. Ha megtaláltam, minden rendbe fog jönni. Ilyen mélyre még nem kerültem, de érzem, hogy a mélyen egy ugródeszka vár, és olyan magasra fogok repülni, mint még soha. Talán a felhők fölé, a csillagok között fogok járni. Érzem, hogy ennek el kell jönnie, része a nagy tervnek. Vagy inkább Nagy Terv? Egyre tudatosabban látom az életemet. De olyan, mintha most valaki megvakított volna picit. Nem látom, ledőlt az összes eddig felépített kártyaváram. Rájöttem, hogy bár alapjaiban jófelé tapogatózom, ideje volna kézzel foghatóan rátalálni az igazi útra. Azt hiszem ideje lassan felnőnöm. Elengedni hasztalan szokásokat, felvenni újakat. Végre a figyelmet magamról másokra kellene irányítanom. Segítsek másokon, jót tenni nekik. Maradandót alkotni, olyat, amiről majd azt mondhatjuk az unokáinknak, ez a hála, amiért kölcsönbe kaptuk a Földet. Ami hasznos, és előreviszi az egész világot. Nagy teher ez, és erre most kellett rádöbbennem. Mindig is megvoltak az ambíciók, a tervek a fejemben, de azt hiszem most döbbentem rá, mekkora teher is az, amikor valaki az egész emberiségért akar valami jót tenni. Jót akarok cselekedni, adni akarok. Ebbe a felismerésbe rokkantam bele. Hogy miért? Ugyan, ezután a kérdés után jön az, hogy oké, jót akarsz tenni de hogyan? Na ezaz. Eszköztár? Semmi. ötletek? Semmi. Csak a meggyőződés, hogy haladok egy irányba, aminek a végén ott lesz a lényeg. Elindulok az úton, és nem térek le róla. Hogy hogyan, és mivel fogok végigmenni rajta, még nem tudom, de megyek. Azt hiszem ideje felnőnöm...És erőt gyűjtenem ehhez a nagy úthoz...