Út.

Most valamit úgy írnék. Ülök a kanapémon, behunyom a szemem, és míg megy a lágy zene a fülhallgatón keresztül, hallom, ahogy kattognak az ujjaim alatt a billentyűk. Gépelni valamit, főleg, ha nem hülyeség, olyan, mintha a számítógépen zongorázna az ember. Csupán ennek a dallamát az ember tényleg csak a szívében hallja. Ez a léleknek szól. Mindenki ismeri a kliséket. Elbuksz, felállsz, továbbmész, így fejlődünk. Sokszor estem már el. Néha kevésbé, néha jobban megütöttem magam, viszont még nem tört el semmim. Most viszont úgy érzem, mintha kettétört volna a lelkem. Konfliktusban, saját magammal. Hihetetlenül ironikus ez az egész világ, néha sírok, néha röhögök rajta. Nem is tudom mit mondhatnék. Konstans fájdalom, okok nélkül. Nem tudom ki vagyok, honnan jöttem, hová megyek. Csak azt tudom, hogy két ellentétes vízióm van. Talán annyira nem is ellentétesek. Hiszem, hogy nem kell választanom közöttük. Valahol megvan a közös pont, érzem. Meg kell találnom, el kell indulnom azon az úton. Ha megtaláltam, minden rendbe fog jönni. Ilyen mélyre még nem kerültem, de érzem, hogy a mélyen egy ugródeszka vár, és olyan magasra fogok repülni, mint még soha. Talán a felhők fölé, a csillagok között fogok járni. Érzem, hogy ennek el kell jönnie, része a nagy tervnek. Vagy inkább Nagy Terv? Egyre tudatosabban látom az életemet. De olyan, mintha most valaki megvakított volna picit. Nem látom, ledőlt az összes eddig felépített kártyaváram. Rájöttem, hogy bár alapjaiban jófelé tapogatózom, ideje volna kézzel foghatóan rátalálni az igazi útra. Azt hiszem ideje lassan felnőnöm. Elengedni hasztalan szokásokat, felvenni újakat. Végre a figyelmet magamról másokra kellene irányítanom. Segítsek másokon, jót tenni nekik. Maradandót alkotni, olyat, amiről majd azt mondhatjuk az unokáinknak, ez a hála, amiért kölcsönbe kaptuk a Földet. Ami hasznos, és előreviszi az egész világot. Nagy teher ez, és erre most kellett rádöbbennem. Mindig is megvoltak az ambíciók, a tervek a fejemben, de azt hiszem most döbbentem rá, mekkora teher is az, amikor valaki az egész emberiségért akar valami jót tenni. Jót akarok cselekedni, adni akarok. Ebbe a felismerésbe rokkantam bele. Hogy miért? Ugyan, ezután a kérdés után jön az, hogy oké, jót akarsz tenni de hogyan? Na ezaz. Eszköztár? Semmi. ötletek? Semmi. Csak a meggyőződés, hogy haladok egy irányba, aminek a végén ott lesz a lényeg. Elindulok az úton, és nem térek le róla. Hogy hogyan, és mivel fogok végigmenni rajta, még nem tudom, de megyek. Azt hiszem ideje felnőnöm...És erőt gyűjtenem ehhez a nagy úthoz...