Ott ülök a kanapén, sötét van.
A lámpa halványan pislog a teraszon.
Sok száz félelem már odébb van,
Csak te fekszel, és én ülök a teraszon.
Beszélek hozzád, mesélek valamit,
Hangom betölti azt a csöppnyi kis teret,
Majd némán nyúlnak felém karjaid,
Beléjük botlom, belefonódom, szeretem az életet.
Hűvös nyári éjszakán, fázunk mind a ketten,
Átöleljük egymást, s felhevít a csókod.
Gondolatod súgja: "Most újra beléd szerettem."
Úgy mondod, mint egy szerelmes szónok.
Már nem beszélek, ott fekszek a kanapén,
Sose érjen véget ez a pillanat.
Csak úgy fekszünk, tán egy kicsit hülyén,
De maradjunk így, míg elkap a pirkadat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése