Elköltöztem

Ott találkozunk!

Ostobák

Azt hiszitek tiétek a világ,
De nem halljátok már világunk szavát,
Sikít és könnyezve kiált,
Megölitek, mint Szaturnusz fiát.

Fenn hordjátok orrotok,
Mintha csodát remélnétek.
Sosem voltatok orvosok,
Gyilkost mentenétek.
Tanulás és dicsőség,
Mi kíséri utatok,
Még nem fog a hőség,
A Pokolban rajtatok.

Idők múlva felnyíl szemetek,
Rájöttök majd mi mindent tettetek.
Áldoztatok a tudomány oltárán,
Okosnak vélve magatok ostobán.

A tudás nem a könyvekből ered,
Az igazság sem teszi próbára hited.
Féltek ti attól, mi bennetek rejlik,
Hisz tudjátok: onnan sötétség sejlik.

De nem haragszom rátok, ti gyarlók,
Nem tudjátok mit tesztek, de vagytok.
Elfordulok tőletek, és behunyom a szemem,
Hisz bennetek is ott bújkál valahol a szellem.

Felkapcsolják a villanyt, és meglátjátok mi történt,
Magatokba néztek, a világ majd tükörként
Fogja megmutatni legmélyebb bugyraitok.
Elpusztítottátok, mi nektek otthont adott.

Útkeresők

ELjött az ideje, hogy eláruljam, miért történt változás a blogban.
A blog - bár eddig nem ismertem fel - az útkeresésről szól. Szól a sikerről, a kudarcról, a bánatról, az örömről, az élvezetről, az érzelmekről, és a vágyakról. Mindezt felöleli az útkeresés. A mai világban sokan állunk meg egy pillanatra, és tesszük fel a kérdést, hogy jó úton járunk-e. Aztán még többen jutunk arra a következtetésre, hogy halvány lila gőzünk sincs róla.

Rengeteg könyv jelent meg már az útról. A szeretetről, a békéről, a meditációról, a megvilágosodásról, de valahogy mégsem sikerült egyik által sem eljutni a tökéletes boldogság és harmónia világába. A könyvekkel lenne baj? Nem, dehogy. Csak sokan vagyunk, és sokféle nyelvet beszélünk.

Az útkeresésben az első lépés a legnehezebb. Rendben van. Eldöntöttem. Változtatok az életemen, mert nem tetszik az, ami most van. De hogyan tegyem meg? Fogalmam sincs.

Pont erről szól minden. Ha eldöntjük, hogy elindulunk az úton, vagy épp az Úton, a saját utunkon, akkor azt igazán csak a szeretet által tehetjük meg. Nincs ember, kiben ne lakozna szeretet, hisz szeretet által teremtettünk, és szeretet által létezünk. A szeretet ad értelmet létezésünknek, és amint ezt felismertük, megtapasztaljuk a tökéletes, végtelen, és megmásíthatatlan békét.

Káosz

Egész életünkben küzdünk a káosz ellen. Rendet rakunk magunk körül újra és újra, rendet akarunk az életünkben, nem fogadjuk el a káosz, irtózunk tőle és utáljuk.
Az egész univerzum a káosz felé halad.
Miért hisszük azt, hogy ez rossz? Hiszen a jó és a rossz fogalmát is mi alkottuk meg. Akkor lehet, hogy nem is rossz. Hiszen ilyen nem is létezik.
Az egész univerzum a káosz felé halad.
A káosz a természetes és tökéletes állapota a létezésnek. Mi van, ha félreismertük? Mi van, ha valójában ez az, ami értelmet ad a létezésünknek? A káosz motivál bennünket. Ha káosz van, van motiváció, hogy cselekedjünk. Csak akkor tudunk előrébb jutni, ha megoldunk egy problémát. Ha újra és újra keresünk egy pontot, ahol káosz van, értelmet nyer az életünk.
Az egész univerzum a káosz felé halad, és mi pedig a rend felé akarunk haladni.
Szemben úszunk az árral.
Mi lenne, ha a káoszt alapvető állapotnak fognánk fel, és megkeresnénk az ebből szerezhető előnyöket?
Talán fejlődhetnénk. Kezdem élvezni a káoszt. Mosolyogva látom át körülöttem, és igyekszem megoldani mindet. Tudom, hogy sosem lesz vége, mert ez egy macska-egér játék. De épp ez a létezés lényege. Ez az értelme az életnek. A káosz.

A siker

A siker könnyű.
Legalábbis az ember ezt hinné alapjáraton. A sikerért meg kell küzdeni, ezt mindenki tudja, de ha már megy a szekér, akkor könnyű. Hát nem az. Újabb és újabb dolgokkal szembesülsz, észreveszel olyan elemeket, amik eddig nem voltak ott. Szépen lassan kibontakozik egy olyan komplex világ előtted, amilyenről álmodni sem mertél.
Elkezdesz élni, hirtelen úgy érzed magad, mintha hosszú álomból ébredtél volna fel. Kiélesednek az érzékeid. Érzed a világ lüktetését az ereidben, sőt, a zsigereidben. Érzed a szépet és a jót, érzed a szenvedést. Kitágulsz, eggyé válsz a világgal.
Felfogod, hogy mi folyik körülötted, és felismered a kapcsolatot közöttük. Hirtelen elveszel. Nem találod a helyed, hiszen olyan sok minden van, ami újdonság. A hegyek többé nem hegyek, és a folyók sem folyók többé. Csak bolyongasz, mert egyszerűen nem tudod elhinni, hogy tényleg megy. Tényleg elindultál, tényleg működik, sikerül. Az a sok önfejlesztő dolog, amit olvasol, meg nézel, most valamiért mind értelmet nyer. Ráébredsz a saját nagyságodra, ráébredsz ennek a forrására. Hirtelen végtelen hálát kezdesz érezni csupán azért, mert ÉLSZ. Úgy érzed, egy egész kincstár lakozik a szívedben, adni akarsz mindenkinek, hogy ők is átérezzék. Ezt át kell élni, ez csodálatos, mondhatni isteni.
Gazdag vagy. Gazdag vagy, mert nem szenvedsz hiányt semmiben. Boldog vagy, és ez mindennél többet ér. Nincs olyan pillanat, amikor azt mondanád: "boldogtalan vagyok". Ott van a gombóc a torkodban egész nap, küszködsz az örömkönnyektől. Pedig nem történik semmi különös, csupán létezel. Sikeres vagy, hiszen megértetted a világ működését, elfoglaltad benne a számodra kijelölt helyet, és ezáltal hozzádatál valami értékeset az egészhez. Teremtettél valamit. Valami olyat, ami eddig nem volt. Nézz körül, minden, ami körülvesz minket, meg lett teremtve. volt olyan idő, amikor még nem létezett, és ma már van. Van, mert volt valaki, aki kitalálta. Megalkotta. Létrehozta. Teremtő lények vagyunk, és te ezt végre mind megérted.
Ide eljutni nem könnyű. Arcon csap az érzés, mikor rájössz, hogy a hegyek többé nem is hegyek és a folyók sem folyók már. Nem tudsz mit kezdeni a helyzettel, de érzed, hogy ez átmeneti. Nem lehet egyszerűen kibírni hosszú távon, érzed, hogy idővel a hegyek újra hegyek lesznek, a folyók pedig újra folyók. De már semmi sem ugyanaz. Te nem vagy ugyanaz. Boldog vagy, sikeres vagy, és legfőképp ha megkérdezik tőled, hogy "mi az álmod?", a válaszod nem más:

Nézz szét!

Vissza a jövőbe

"Végül eljött ez a nap is. Megkaptam a diplomámat. 12 év közoktatás, és 4 év felsőoktatás után a kezembe vehetek két diplomát is. Furcsa érzés, bár való igaz, hogy nem pont ilyesmire számítottam, mikor annak idején elképzeltem, hogy végül diplomás ember leszek. Természetesen diploma ide vagy oda, egy vagy kettő, az egyetem még marad, hiszen ez még csak BSc.
Ha visszatekintek az elmúlt négy évre, azt kell hogy mondjam, sok mindent megtapasztaltam. Hideget is, meleget is kaptam az élettől. De egyvalamire nem gondoltam volna soha. Hogy én már 20 évesen vállalkozó leszek. Aztán most itt vagyok. miközben kötöm a nyakkendőm, hívnak telefonon. Az egyik új kolléga. Emlékszem mikor pont ilyen lelkes, és határozatlan voltam én is. Elláttam pár tanáccsal, és megkértem, hogy találkozzunk másnap. Előbb legyek túl a kötelezőkön, aztán visszatérhetek a hobbimhoz. Ahhoz a hobbimhoz, amit elvileg itt tanultam az egyetemen. Sok mindent elmondtak a tankönyvekben, de hány friss BSc diplomás kapja kézhez úgy a diplomáját, hogy alig huszonéves, és már vezető? Nem felvágok, csupán érzékeltetni próbálom, mennyi hálával tartozom az engem támogatóknak. Nélkülük nem váltam volna olyanná, amilyen ma vagyok. Megtaláltam a kreatív énem, és pár év után megértettem, mit jelent proaktívnak lenni. Szeretem ezt a két szót, mindkettő aktív, ami cselekvésre utal. Változásra. Az pedig, mint tudjuk, a világon az egyetlen dolog, ami állandó. Sikeresen menedzselem a csapatom, és azt hiszem valahol nekem is köszönhetik, hogy belerázódtak, és nem adták fel az első kudarcok után. Persze elküldtem őket azokra a tréningekre, ahol én is jártam annak idején, elolvastattam velük azokat a könyveket, amiket én olvastam annak idején. Megmutattam nekik a mintát. Sokan pedig eldöntötték, hogy követik, és a pokolba is, marha jól csinálják!
Néha tartok előadásokat motivációról, üzleti érzékről, célkitűzésekről, technikákról, de aminek a leginkább örülök, az a "klubgondolkodás", amit sikerült honosítani a struktúrámban. Igen hatékony, és közösségépítő jellegű. Minden hónapban megkérdezem a kollégákat, hogy mit csináltak az utóbbi időben? Tettek-e le valami értékeset az asztalra? Fontos hangsúlyozni nekik, még a legsikeresebbeknek is, hogy akkor ér valamit ez a munka, ha értéket teremtünk az ügyfeleink számára. A legtöbb esetben ez nem más, mint hogy megértetjük az ügyféllel: a felelősségvállalás és a tudatos élet az igazi szabadság kulcsa. Ennyit a legkedvesebb hobbimról. Bár nem tudom, hány embernek van olyan hobbija, amiért fizetnek is? Hét számjegyben. Na, nekem van, és azt hiszem kivételesen szerencsésnek érezhetem magam. Mostanában gondolkozom azon, hogy kibővítem a profilt, és terjeszkedek. Mondjuk diverzifikálhatnánk. Ezt még meg kell gondolnom.
Mindig, mikor kimegyek otthonról, és meglátom a kocsimat, megállok egy pillanatra. Visszanézek, eltűnődöm rajta, hogy "Igen, ez az én lakásom", majd a kocsira, és eszembe jut, amikor a koliszobában lógott a falamon egy kép erről a csodajárműről. Tudtam, hogy megérdemlem. Tudtam, hogy megszerzem. Hát igazam lett. De mindez nem számít. Miért nem? Térjünk vissza a hobbimra. Sokfelé jártam már, utaztam ennek köszönhetően. Elnézést, hogy hobbinak hívom, de a munka olyan pejoratív. A munkát az ember általában nem élvezi, azt csak "muszáj". Az én életemben viszont semmi sem muszáj, így ha lehet, azt mondanám, "munkanélküli" vagyok. Egy munkanélküli teljes anyagi függetlenségben végtelen idővel, boldogságban. Kell ennél több?
Talán nem, de hívtak ma az irodából is. Hamarosan megkapom az órát. Hányszor elképzeltem már magamon, hányszor éreztem lélekben, hogy rásimul a kezemre. Most pedig megkapom. Rajta a névvel, és a dátummal. Gyönyörű darab.
Hát sikerült. Megcsináltam. Friss diplomásként igazgató lettem."

- részlet a blogomból, 2013-ból.

Út.

Most valamit úgy írnék. Ülök a kanapémon, behunyom a szemem, és míg megy a lágy zene a fülhallgatón keresztül, hallom, ahogy kattognak az ujjaim alatt a billentyűk. Gépelni valamit, főleg, ha nem hülyeség, olyan, mintha a számítógépen zongorázna az ember. Csupán ennek a dallamát az ember tényleg csak a szívében hallja. Ez a léleknek szól. Mindenki ismeri a kliséket. Elbuksz, felállsz, továbbmész, így fejlődünk. Sokszor estem már el. Néha kevésbé, néha jobban megütöttem magam, viszont még nem tört el semmim. Most viszont úgy érzem, mintha kettétört volna a lelkem. Konfliktusban, saját magammal. Hihetetlenül ironikus ez az egész világ, néha sírok, néha röhögök rajta. Nem is tudom mit mondhatnék. Konstans fájdalom, okok nélkül. Nem tudom ki vagyok, honnan jöttem, hová megyek. Csak azt tudom, hogy két ellentétes vízióm van. Talán annyira nem is ellentétesek. Hiszem, hogy nem kell választanom közöttük. Valahol megvan a közös pont, érzem. Meg kell találnom, el kell indulnom azon az úton. Ha megtaláltam, minden rendbe fog jönni. Ilyen mélyre még nem kerültem, de érzem, hogy a mélyen egy ugródeszka vár, és olyan magasra fogok repülni, mint még soha. Talán a felhők fölé, a csillagok között fogok járni. Érzem, hogy ennek el kell jönnie, része a nagy tervnek. Vagy inkább Nagy Terv? Egyre tudatosabban látom az életemet. De olyan, mintha most valaki megvakított volna picit. Nem látom, ledőlt az összes eddig felépített kártyaváram. Rájöttem, hogy bár alapjaiban jófelé tapogatózom, ideje volna kézzel foghatóan rátalálni az igazi útra. Azt hiszem ideje lassan felnőnöm. Elengedni hasztalan szokásokat, felvenni újakat. Végre a figyelmet magamról másokra kellene irányítanom. Segítsek másokon, jót tenni nekik. Maradandót alkotni, olyat, amiről majd azt mondhatjuk az unokáinknak, ez a hála, amiért kölcsönbe kaptuk a Földet. Ami hasznos, és előreviszi az egész világot. Nagy teher ez, és erre most kellett rádöbbennem. Mindig is megvoltak az ambíciók, a tervek a fejemben, de azt hiszem most döbbentem rá, mekkora teher is az, amikor valaki az egész emberiségért akar valami jót tenni. Jót akarok cselekedni, adni akarok. Ebbe a felismerésbe rokkantam bele. Hogy miért? Ugyan, ezután a kérdés után jön az, hogy oké, jót akarsz tenni de hogyan? Na ezaz. Eszköztár? Semmi. ötletek? Semmi. Csak a meggyőződés, hogy haladok egy irányba, aminek a végén ott lesz a lényeg. Elindulok az úton, és nem térek le róla. Hogy hogyan, és mivel fogok végigmenni rajta, még nem tudom, de megyek. Azt hiszem ideje felnőnöm...És erőt gyűjtenem ehhez a nagy úthoz...