Elköltöztem

Ott találkozunk!

Ostobák

Azt hiszitek tiétek a világ,
De nem halljátok már világunk szavát,
Sikít és könnyezve kiált,
Megölitek, mint Szaturnusz fiát.

Fenn hordjátok orrotok,
Mintha csodát remélnétek.
Sosem voltatok orvosok,
Gyilkost mentenétek.
Tanulás és dicsőség,
Mi kíséri utatok,
Még nem fog a hőség,
A Pokolban rajtatok.

Idők múlva felnyíl szemetek,
Rájöttök majd mi mindent tettetek.
Áldoztatok a tudomány oltárán,
Okosnak vélve magatok ostobán.

A tudás nem a könyvekből ered,
Az igazság sem teszi próbára hited.
Féltek ti attól, mi bennetek rejlik,
Hisz tudjátok: onnan sötétség sejlik.

De nem haragszom rátok, ti gyarlók,
Nem tudjátok mit tesztek, de vagytok.
Elfordulok tőletek, és behunyom a szemem,
Hisz bennetek is ott bújkál valahol a szellem.

Felkapcsolják a villanyt, és meglátjátok mi történt,
Magatokba néztek, a világ majd tükörként
Fogja megmutatni legmélyebb bugyraitok.
Elpusztítottátok, mi nektek otthont adott.

Útkeresők

ELjött az ideje, hogy eláruljam, miért történt változás a blogban.
A blog - bár eddig nem ismertem fel - az útkeresésről szól. Szól a sikerről, a kudarcról, a bánatról, az örömről, az élvezetről, az érzelmekről, és a vágyakról. Mindezt felöleli az útkeresés. A mai világban sokan állunk meg egy pillanatra, és tesszük fel a kérdést, hogy jó úton járunk-e. Aztán még többen jutunk arra a következtetésre, hogy halvány lila gőzünk sincs róla.

Rengeteg könyv jelent meg már az útról. A szeretetről, a békéről, a meditációról, a megvilágosodásról, de valahogy mégsem sikerült egyik által sem eljutni a tökéletes boldogság és harmónia világába. A könyvekkel lenne baj? Nem, dehogy. Csak sokan vagyunk, és sokféle nyelvet beszélünk.

Az útkeresésben az első lépés a legnehezebb. Rendben van. Eldöntöttem. Változtatok az életemen, mert nem tetszik az, ami most van. De hogyan tegyem meg? Fogalmam sincs.

Pont erről szól minden. Ha eldöntjük, hogy elindulunk az úton, vagy épp az Úton, a saját utunkon, akkor azt igazán csak a szeretet által tehetjük meg. Nincs ember, kiben ne lakozna szeretet, hisz szeretet által teremtettünk, és szeretet által létezünk. A szeretet ad értelmet létezésünknek, és amint ezt felismertük, megtapasztaljuk a tökéletes, végtelen, és megmásíthatatlan békét.

Káosz

Egész életünkben küzdünk a káosz ellen. Rendet rakunk magunk körül újra és újra, rendet akarunk az életünkben, nem fogadjuk el a káosz, irtózunk tőle és utáljuk.
Az egész univerzum a káosz felé halad.
Miért hisszük azt, hogy ez rossz? Hiszen a jó és a rossz fogalmát is mi alkottuk meg. Akkor lehet, hogy nem is rossz. Hiszen ilyen nem is létezik.
Az egész univerzum a káosz felé halad.
A káosz a természetes és tökéletes állapota a létezésnek. Mi van, ha félreismertük? Mi van, ha valójában ez az, ami értelmet ad a létezésünknek? A káosz motivál bennünket. Ha káosz van, van motiváció, hogy cselekedjünk. Csak akkor tudunk előrébb jutni, ha megoldunk egy problémát. Ha újra és újra keresünk egy pontot, ahol káosz van, értelmet nyer az életünk.
Az egész univerzum a káosz felé halad, és mi pedig a rend felé akarunk haladni.
Szemben úszunk az árral.
Mi lenne, ha a káoszt alapvető állapotnak fognánk fel, és megkeresnénk az ebből szerezhető előnyöket?
Talán fejlődhetnénk. Kezdem élvezni a káoszt. Mosolyogva látom át körülöttem, és igyekszem megoldani mindet. Tudom, hogy sosem lesz vége, mert ez egy macska-egér játék. De épp ez a létezés lényege. Ez az értelme az életnek. A káosz.

A siker

A siker könnyű.
Legalábbis az ember ezt hinné alapjáraton. A sikerért meg kell küzdeni, ezt mindenki tudja, de ha már megy a szekér, akkor könnyű. Hát nem az. Újabb és újabb dolgokkal szembesülsz, észreveszel olyan elemeket, amik eddig nem voltak ott. Szépen lassan kibontakozik egy olyan komplex világ előtted, amilyenről álmodni sem mertél.
Elkezdesz élni, hirtelen úgy érzed magad, mintha hosszú álomból ébredtél volna fel. Kiélesednek az érzékeid. Érzed a világ lüktetését az ereidben, sőt, a zsigereidben. Érzed a szépet és a jót, érzed a szenvedést. Kitágulsz, eggyé válsz a világgal.
Felfogod, hogy mi folyik körülötted, és felismered a kapcsolatot közöttük. Hirtelen elveszel. Nem találod a helyed, hiszen olyan sok minden van, ami újdonság. A hegyek többé nem hegyek, és a folyók sem folyók többé. Csak bolyongasz, mert egyszerűen nem tudod elhinni, hogy tényleg megy. Tényleg elindultál, tényleg működik, sikerül. Az a sok önfejlesztő dolog, amit olvasol, meg nézel, most valamiért mind értelmet nyer. Ráébredsz a saját nagyságodra, ráébredsz ennek a forrására. Hirtelen végtelen hálát kezdesz érezni csupán azért, mert ÉLSZ. Úgy érzed, egy egész kincstár lakozik a szívedben, adni akarsz mindenkinek, hogy ők is átérezzék. Ezt át kell élni, ez csodálatos, mondhatni isteni.
Gazdag vagy. Gazdag vagy, mert nem szenvedsz hiányt semmiben. Boldog vagy, és ez mindennél többet ér. Nincs olyan pillanat, amikor azt mondanád: "boldogtalan vagyok". Ott van a gombóc a torkodban egész nap, küszködsz az örömkönnyektől. Pedig nem történik semmi különös, csupán létezel. Sikeres vagy, hiszen megértetted a világ működését, elfoglaltad benne a számodra kijelölt helyet, és ezáltal hozzádatál valami értékeset az egészhez. Teremtettél valamit. Valami olyat, ami eddig nem volt. Nézz körül, minden, ami körülvesz minket, meg lett teremtve. volt olyan idő, amikor még nem létezett, és ma már van. Van, mert volt valaki, aki kitalálta. Megalkotta. Létrehozta. Teremtő lények vagyunk, és te ezt végre mind megérted.
Ide eljutni nem könnyű. Arcon csap az érzés, mikor rájössz, hogy a hegyek többé nem is hegyek és a folyók sem folyók már. Nem tudsz mit kezdeni a helyzettel, de érzed, hogy ez átmeneti. Nem lehet egyszerűen kibírni hosszú távon, érzed, hogy idővel a hegyek újra hegyek lesznek, a folyók pedig újra folyók. De már semmi sem ugyanaz. Te nem vagy ugyanaz. Boldog vagy, sikeres vagy, és legfőképp ha megkérdezik tőled, hogy "mi az álmod?", a válaszod nem más:

Nézz szét!

Vissza a jövőbe

"Végül eljött ez a nap is. Megkaptam a diplomámat. 12 év közoktatás, és 4 év felsőoktatás után a kezembe vehetek két diplomát is. Furcsa érzés, bár való igaz, hogy nem pont ilyesmire számítottam, mikor annak idején elképzeltem, hogy végül diplomás ember leszek. Természetesen diploma ide vagy oda, egy vagy kettő, az egyetem még marad, hiszen ez még csak BSc.
Ha visszatekintek az elmúlt négy évre, azt kell hogy mondjam, sok mindent megtapasztaltam. Hideget is, meleget is kaptam az élettől. De egyvalamire nem gondoltam volna soha. Hogy én már 20 évesen vállalkozó leszek. Aztán most itt vagyok. miközben kötöm a nyakkendőm, hívnak telefonon. Az egyik új kolléga. Emlékszem mikor pont ilyen lelkes, és határozatlan voltam én is. Elláttam pár tanáccsal, és megkértem, hogy találkozzunk másnap. Előbb legyek túl a kötelezőkön, aztán visszatérhetek a hobbimhoz. Ahhoz a hobbimhoz, amit elvileg itt tanultam az egyetemen. Sok mindent elmondtak a tankönyvekben, de hány friss BSc diplomás kapja kézhez úgy a diplomáját, hogy alig huszonéves, és már vezető? Nem felvágok, csupán érzékeltetni próbálom, mennyi hálával tartozom az engem támogatóknak. Nélkülük nem váltam volna olyanná, amilyen ma vagyok. Megtaláltam a kreatív énem, és pár év után megértettem, mit jelent proaktívnak lenni. Szeretem ezt a két szót, mindkettő aktív, ami cselekvésre utal. Változásra. Az pedig, mint tudjuk, a világon az egyetlen dolog, ami állandó. Sikeresen menedzselem a csapatom, és azt hiszem valahol nekem is köszönhetik, hogy belerázódtak, és nem adták fel az első kudarcok után. Persze elküldtem őket azokra a tréningekre, ahol én is jártam annak idején, elolvastattam velük azokat a könyveket, amiket én olvastam annak idején. Megmutattam nekik a mintát. Sokan pedig eldöntötték, hogy követik, és a pokolba is, marha jól csinálják!
Néha tartok előadásokat motivációról, üzleti érzékről, célkitűzésekről, technikákról, de aminek a leginkább örülök, az a "klubgondolkodás", amit sikerült honosítani a struktúrámban. Igen hatékony, és közösségépítő jellegű. Minden hónapban megkérdezem a kollégákat, hogy mit csináltak az utóbbi időben? Tettek-e le valami értékeset az asztalra? Fontos hangsúlyozni nekik, még a legsikeresebbeknek is, hogy akkor ér valamit ez a munka, ha értéket teremtünk az ügyfeleink számára. A legtöbb esetben ez nem más, mint hogy megértetjük az ügyféllel: a felelősségvállalás és a tudatos élet az igazi szabadság kulcsa. Ennyit a legkedvesebb hobbimról. Bár nem tudom, hány embernek van olyan hobbija, amiért fizetnek is? Hét számjegyben. Na, nekem van, és azt hiszem kivételesen szerencsésnek érezhetem magam. Mostanában gondolkozom azon, hogy kibővítem a profilt, és terjeszkedek. Mondjuk diverzifikálhatnánk. Ezt még meg kell gondolnom.
Mindig, mikor kimegyek otthonról, és meglátom a kocsimat, megállok egy pillanatra. Visszanézek, eltűnődöm rajta, hogy "Igen, ez az én lakásom", majd a kocsira, és eszembe jut, amikor a koliszobában lógott a falamon egy kép erről a csodajárműről. Tudtam, hogy megérdemlem. Tudtam, hogy megszerzem. Hát igazam lett. De mindez nem számít. Miért nem? Térjünk vissza a hobbimra. Sokfelé jártam már, utaztam ennek köszönhetően. Elnézést, hogy hobbinak hívom, de a munka olyan pejoratív. A munkát az ember általában nem élvezi, azt csak "muszáj". Az én életemben viszont semmi sem muszáj, így ha lehet, azt mondanám, "munkanélküli" vagyok. Egy munkanélküli teljes anyagi függetlenségben végtelen idővel, boldogságban. Kell ennél több?
Talán nem, de hívtak ma az irodából is. Hamarosan megkapom az órát. Hányszor elképzeltem már magamon, hányszor éreztem lélekben, hogy rásimul a kezemre. Most pedig megkapom. Rajta a névvel, és a dátummal. Gyönyörű darab.
Hát sikerült. Megcsináltam. Friss diplomásként igazgató lettem."

- részlet a blogomból, 2013-ból.

Út.

Most valamit úgy írnék. Ülök a kanapémon, behunyom a szemem, és míg megy a lágy zene a fülhallgatón keresztül, hallom, ahogy kattognak az ujjaim alatt a billentyűk. Gépelni valamit, főleg, ha nem hülyeség, olyan, mintha a számítógépen zongorázna az ember. Csupán ennek a dallamát az ember tényleg csak a szívében hallja. Ez a léleknek szól. Mindenki ismeri a kliséket. Elbuksz, felállsz, továbbmész, így fejlődünk. Sokszor estem már el. Néha kevésbé, néha jobban megütöttem magam, viszont még nem tört el semmim. Most viszont úgy érzem, mintha kettétört volna a lelkem. Konfliktusban, saját magammal. Hihetetlenül ironikus ez az egész világ, néha sírok, néha röhögök rajta. Nem is tudom mit mondhatnék. Konstans fájdalom, okok nélkül. Nem tudom ki vagyok, honnan jöttem, hová megyek. Csak azt tudom, hogy két ellentétes vízióm van. Talán annyira nem is ellentétesek. Hiszem, hogy nem kell választanom közöttük. Valahol megvan a közös pont, érzem. Meg kell találnom, el kell indulnom azon az úton. Ha megtaláltam, minden rendbe fog jönni. Ilyen mélyre még nem kerültem, de érzem, hogy a mélyen egy ugródeszka vár, és olyan magasra fogok repülni, mint még soha. Talán a felhők fölé, a csillagok között fogok járni. Érzem, hogy ennek el kell jönnie, része a nagy tervnek. Vagy inkább Nagy Terv? Egyre tudatosabban látom az életemet. De olyan, mintha most valaki megvakított volna picit. Nem látom, ledőlt az összes eddig felépített kártyaváram. Rájöttem, hogy bár alapjaiban jófelé tapogatózom, ideje volna kézzel foghatóan rátalálni az igazi útra. Azt hiszem ideje lassan felnőnöm. Elengedni hasztalan szokásokat, felvenni újakat. Végre a figyelmet magamról másokra kellene irányítanom. Segítsek másokon, jót tenni nekik. Maradandót alkotni, olyat, amiről majd azt mondhatjuk az unokáinknak, ez a hála, amiért kölcsönbe kaptuk a Földet. Ami hasznos, és előreviszi az egész világot. Nagy teher ez, és erre most kellett rádöbbennem. Mindig is megvoltak az ambíciók, a tervek a fejemben, de azt hiszem most döbbentem rá, mekkora teher is az, amikor valaki az egész emberiségért akar valami jót tenni. Jót akarok cselekedni, adni akarok. Ebbe a felismerésbe rokkantam bele. Hogy miért? Ugyan, ezután a kérdés után jön az, hogy oké, jót akarsz tenni de hogyan? Na ezaz. Eszköztár? Semmi. ötletek? Semmi. Csak a meggyőződés, hogy haladok egy irányba, aminek a végén ott lesz a lényeg. Elindulok az úton, és nem térek le róla. Hogy hogyan, és mivel fogok végigmenni rajta, még nem tudom, de megyek. Azt hiszem ideje felnőnöm...És erőt gyűjtenem ehhez a nagy úthoz...

Köszönet

Mindenki látott már gólyát. Egy különleges madár. Ősszel elmegy, és tavaszig nem látjuk. Köszönettel tartozom. Ám az én köszönetem egy olyan gólya felé irányul, aki ősszel jött, és valószínűleg tavaszig látni is fogom még párszor. Aki nem rak fészket a villanypózna tetején, és valójában nem is tud repülni. Még szárnyai sincsenek, mégis köszönöm neki ezt az elmúlt pár hetet. Ha nem így lett volna, most talán nem is lennék boldog, nem lennék azzal, aki számomra egy világot jelent. Talán nem is volna dicsőség az életemben...
Hálás vagyok neked ezért, kedves Gólya. Egy olyan gólya vagy, aki a legendákkal ellentétben nem gyereket, hanem boldogságot hozott.

Kaptam tőled hideget, meleget. Szerettél is meg nem is. Gyűlöltél is meg nem is. Megtanítottál sokmindenre. Általad meghaltam és újjászülettem. Eldobtam miattad mindent, a világ legszegényebbje lettem neked köszönhetően, és mégis. Mégis neked köszönhetem azt, hogy ma én vagyok a világ leggazdagabb embere. Rávettél, hogy dobjak el mindent, elhitetted velem, hogy amiben hiszek az hamis, és amit te nyújtasz, igaz. Aztán, mikor már teljesen hittem benned, elárultad, hogy ez valójában nem így van. Végignézted mosolyogva, ahogy botladozom, majd otthagytál, de ha nem nézed végig, ma nem tudnék járni.
Köszönöm neked mindazt, amit adtál, és azt is köszönöm, hogy elvetted, amit elvettél. Teljesebbé váltam általad, neked köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki. Köszönöm, hogy megadtad a lehetőséget, hogy újra boldog legyek. Köszönöm, hogy megmutattad, kit teremtett számomra az ég. Köszönöm, hogy hagytad, hogy szívem főnixmadárként hamuvá égjen, majd poraiból újjászülethessen.
Köszönöm, még akkoris, ha azt sem tudod, miről beszélek.
Hálám örökké üldözni fog.

Cím nélkül

Régen, mikor fiatalabb voltam, azt hittem, hogy a szerelem egy humbug. Egy logikátlan és buta dolog. Később, mikor már át is éltem ezt-azt, úgy gondoltam, hogy a szerelem a világ legszebb dolga, egy kész csoda.
Aztán rájöttem, hogy igazából a szerelem nem humbug, néha van benne logika, és amúgy meg tényleg buta dolog. Arra is rájöttem, hogy nem is csoda, csak egy összetevője az életünknek. Aztán most, hogy így belegondolok, a szerelemről nem is lehet semmit sem hinni. Az csak úgy van és kész. A szerelem olyan, mint egy öt éves kisgyerek. Marhára nem érdeklik a körülmények, ő csak akar, és ráncigál, marcangol, néha meg is rugdos, sőt, leköp, de végül a hiszti eredményes lesz, és megkapja amit akar. A baj csak az, hogy ez a kisgyerek sosem nő fel, és az örökkévalóságig ilyen marad. Mi, emberek, földi halandók pedig csak lesünk, hogy akkor most mit is kéne tennünk. Akárhogyan döntünk, mindig a szerelemnek lesz igaza, mi pedig legfeljebb tévedünk egy nagyot. Vagy kettőt. Bárkit lehet szeretni, de mindenkit nem. Ha van, akkor nem kell, ha nincs akkor meg epekedünk érte. Folyamatosan így megy, ebben a pillanatban is tapasztalom a saját bőrömön, de leginkább a lelkemen. Nem tudok olyan döntést hozni, hogy ne fájjon a lelkem. Míg vele voltam, azért fájt, mert már nem volt jó. Most, hogy nincs mellettem, azért fáj, mert hiányzik. Szörnyű. Egyedül egy halványan megvilágított koliszobában épp az a hobbim, hogy törölgetem a könnycseppeket az arcomról és nyalogatom a sebeimet. Pedig így akartam. Most is tudom hogy ezt akartam. De miért akartam ezt? Miért akarom ezt?
Nem hiszem el, hogy egy ötéves kisgyerek okosabb nálam, és kiszúr velem. De nem tudok túljárni az eszén, annyira senki sem furfangos. Okos ez a gyerek, de nagyon. Kész zseni. Hogy rohadna meg.

Természet

Sátorozni tanulságos. Kimész a szabadba egyedül, magányban, az egyetlen társad a sátrad. Eltöltesz pár napot, éjszakát a fák, bokrok, mohák, madarak, őzek, és az apró rovarok birodalmában. Visszatérsz oda, ahonnan származol. A természetbe. Ha elég figyelmes vagy, meghallhatod amint zenél. Mestermű, mely évezredekről mesél, eldalolja minden örömét és fájdalmát. De elsősorban megmutatja, milyen egységben élni. Mit jelent egynek lenni. Ha elég figyelmes vagy, eggyé válhatsz a természettel, és akkor már nem is hallod a zenét. Te magad vagy a zene. Egy mestermű. Mindenkiben ott lakozik. Ami szükséges hozzá, az a felismerés, az pedig egy röpke pillanat csupán. Hát ilyen egyszerű volna ez. Akkor tudod majd élvezni, hogy esik az eső, és hogy süt a nap. Mosolyogsz a madárcsicsergés hallatán, és derű kerít a hatalmába, ha meglátsz egy vaddisznót. Rájössz, nincs csúf. Csakis a szépség létezik. A gyönyörű világ, melyben élünk, és melynek mi is a részei vagyunk. Egyek vagyunk. Egységben.

Szavak nélkül

Vannak olyan pillanatok, amiket még a legnagyobb költők és írók sem tudnak szavakba önteni. Ez a formája a kommunikációnak igencsak fejletlen. Vannak pillanatok, mikor olyat érzünk, amire nincsenek szavak. Talán keserűség, talán boldogság, talán remény, de mintha lenne benne egy kis reménytelenség is. Elkeseredettség, bizalom, öröm, fájdalom, áhítat. Vannak pillanatok, mikor minden érzést egyszerre élünk meg. Talán ez az a pont, amikor megszűnünk egy pillanatra különálló lényként létezni. Nem vagyunk a világon többé. A világban vagyunk, annak részeként. Egyszerre éljük át a múltat, a jelent és a jövőt. Hirtelen minden értelmet nyer. A hétköznapok problémái kicsinyessé válnak, és csak...létezünk. Ez a tökéletes üresség, a tökéletes VAN pillanata hatalmas erővel bír. Ekkora megérezzük az univerzumot. A keresztények talán Istennek tulajdonítják. Az arabok talán Allahnak. Bárhogy is nevezzük, ezt az egységet keressük mindannyian. Egész életünkben hajt minket a valahová tartozás vágya, nem vesszük észre hogy tartozunk valahová. Mi mindannyian ennek a világnak vagyunk a részei. Összetartozunk. Az élet örök. Az életet nem lehet elpusztítani. Ha én meghalok, benned tovább élek. Vagy mindenki másban. Ápoljuk egymás emlékét, gondolunk egymásra, és átvesszük az örökséget. Ő pedig, aki elment, már más úton jár. Talán várt egy kicsit, míg el tudta fogadni, hogy lezárult egy szakasz. De továbblépett. Így kell nekünk is. Továbblépni és fejlődni. Tanulni. Megérteni egymást. Valamikor elveszítettük az egységet. Most azért élünk, azért tanulunk, hogy eljussunk oda, ahol valaha voltunk. Eljussunk az egységbe. Ehhez kellenek a felismerések. Fel kell ismernünk bizonyos törvényszerűséget. Fel kell ismernünk hogy mi az a minden, és mi az a semmi. Hogy ez a kettő miért egy és ugyanaz. Felismerhetjük, hogy a világ dolgai aprók és jelentéktelenek.
Nem számít, hogy van-e pénzed kenyérre, ha szeretetben élsz. A szeretet felemel. Felülemelkedsz a világon, és onnan letekintve már nem is olyan rossz.
Ezekben csodálatos pillanatokban megértjük mi a különbség a panasz és a hála között.
Vannak olyan pillanatok, amikre egyszerűen nincsenek szavak..

Human karaoke

http://www.youtube.com/watch?v=NXUZZYV66gk

Magyarország...

Bár itt még nem nagyon beszéltem politikáról, és egyéb dolgokról, most mégis megteszem. Látom mi megy itt ma, megy a hiszti a politikában szélsőségesekről, meg minden egyéb másról. Cionizmusról meg nacionalizmusról. Elég volt. Emlékeztek még idestove százötven éve mi történt? A politika nem elég. Sőt, a politika nem megfelelő válasz. Az csak okozat. A lényeg a kultúra. Hol vannak már a magyar gondolatok? A magyar művek?

Költők! Írók! Zenészek! Szobrászok! Festők! Hol vagytok? Hol van a hazaszeretet a művekből? Miért nem teszünk így a globális métely - így a nemzeti feledés ellen? Miért nem tudunk végre szeretetben és nyugalomban élni? Tegyünk kultúrával a magyarságért!

Alkotó erővel, szeretettel lehet békét teremteni.

Harkov - Vlagyivosztok gyorsvonat

Most olyan egész jó minden. Olyan vagyok mint a falevél a hömpölygő víz felszínén. Csak úszok úszok, magam sem tudom hová, és élvezem a napfényt. Nincsen itt semmi gond. Csak nyugalom, béke, meg szeretet.
Furcsa, hogy pár hete még erre a három dologra mint elérhetetlen álmokra tekintettem. Pedig nem azok. Nyilván kellett hozzá egy kis segítség, amit én az Aura Soma üvegekben találtam meg (nagyon hasznos, ajánlom mindenkinek :) ), de az eredménnyel eddig meg vagyok elégedve. Pedig csak egy hete használom, és azt mondják hónapokban mérhető a használati ideje. Szóval fantasztikus.
Könyvet kéne írnom, ez mostmár kezd egyre határozottabban megfogalmazódni bennem. Lehet hogy kipróbálom magam. Huh, csak akkor azt jól meg is kell ám csinálni! Nem lehet elnagyolni, szépen, apró lépésenként kell haladni, mintha házat építenék.
Kaptam most este egy e-mailt, benne egy powerpoint bemutatóval. Nos hát megkönnyeztem. Aztán no mégis. Elindult bennem a gondolatmenet, aminek a vége az hogy képzeljük el a következőt.
Harkovban vagy. Ez egy ukrajnai város, egészen pontosan a második legnagyobb. Szóval képzeld el, hogy gyermekként a családoddal felszállsz Harkovban a vasútra. Nem akármilyenre. Vlagyivosztokba mész, ahová több mint 173 óra az út. Így tehát egy hét és öt órád van kiélvezni az utazás nyújtotta varázslatot. Képzeld csak el, mi minden történhet azon a vonaton? Mennyi mindennel találkozhatsz közben? Gyermeki fejjel rácsodálkozol sokmindenre, elcsatangolsz, a szülők keze már nem ér el pár kocsival arrébb, idegenekkel találkozol, mesélnek neked... Bizony, egészen valószínű hogy kissé átalakítják a világot. Azt a kicsiny világot melyet te sajátodnak nevezel. De vajon hogyan? Kikkel találkozhatsz? Nos, szerintem elég sok lehetőség van rá. De a forgatókönyv elég ismerős, nem? Azt hiszem hallottam már róla valahol. Csak nem órákban mérték ott az időt, hanem években...

Érzelmek rabjai

Azok vagytok. Mind. Kivétel nélkül. Azt hiszed boldog vagy, pedig fogalmad sincs arról mi a boldogság. Azt hiszed boldogtalan vagy, pedig fogalmad sincs mi a boldogtalanság. Érzel ezt, érzel azt, és azáltal cselekszel, közben pedig azt mondod megfontolt vagy. Mindannyian az érzelmek rabjai vagytok, mint az igába fogott marhák. Amit mond az érzelmed, azt teszed, gondolkodás nélkül, ha nem azt teszed akkor az érzelem megostoroz sok-sok újabb, fájdalmas érzelemmel, és azt hiszed hogy ez így van jól. Ez nem így van jól, ezt te csak elfogadtad, és a tudatod felülbírált téged. Saját rabszolgáddá váltál. Érzelmeinket vágyakhoz kötjük, és aztán azt hisszük, hogyha a vágyunk beteljesül, az érzelmet átélhetjük. Aztán mikor a vágyunk beteljesül, elégedetlenek vagyunk, nem jött az érzelem. Miért nem jött? Hol van? Akkor finomítunk a vágyunkon, újabbat eszelünk ki. Van értelme? Nincs. Ez sokfelé vezet, de ez az út nem az az út, aminek a végén béke és harmónia honol.
Elképedsz néha magadon, azt hiszed bölcs, vagy, aztán pár perc múlva rájössz, hogy kikeltél magadból, ez nem is te vagy. Átvették az irányítást fölötted. Nincs nyugalom, izgatottság van, félelem van, harag, düh, kétely, gyűlölet, kíváncsiság, rokonszenv, kedv, szeretet, szerelem, rajongás van. Ezek alapján cselekszel. Közben pedig elfelejted, ki is vagy valójában. Azt hiszed dühös vagy rám, mert nem hiszek neked, azt hiszed félsz tőlem, mert erősebb vagyok nálad, aztán a félelem dühöt szül, és még dühösebb leszel rám, annyira, hogy már nem is rám leszel dühös. Miért nem hiszek neked, miért vagyok erősebb nálad, miért van ez veled? Haragszol már az egész világra, minden egyes lakójára, kiterjeszted a dühödet, és máris átvette az irányítást feletted. Azt hiszed ha elfojtod jobb lesz, pedig az csak még több dühöt szül, miért kell neked ezt elfojtani? Miért lesz azzal jobb, ha megint lenyeled a békát?
Mi történne, ha egyszer csak egyszerűen engednéd szétáradni magadban a dühöt, hogy aztán keresztülfolyjon rajtad? Mi lenne, ha olyan lennél mint a víztükör, amit megzavart a beledobott kő? Nem ellenkezel, hagyod hogy szétáradjanak a hullámok, majd változatlanul visszatérsz az eredeti állapotodba. Hiszen csak egyféleképp győzhetsz: ha nem harcolsz.

Ősi Bene Gesserit tanítás:
Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

Érzelmek rabjai vagyunk. Nem tudunk elvonatkoztatni tőlük. Játsszunk az emberekkel, önzőek vagyunk, tudatunk szadista játéka által mocskosul bánunk embertársainkkal.

Ez a szenvedés. A szenvedésnek tehát van oka. Viszont a szenvedés megszüntethető. De ahhoz el kell indulni az ahhoz vezető úton.

Szerelem?

Talán baj van velem. Pedig azt hittem, hogy teljesen jól vagyok. Magabiztos, energikus, ambiciózus. Férfivá értem. Lehet, de van valami amit nem tudtam leküzdeni. Ami évek óta ugyanúgy játszódik le bennem. Furcsa, hogy erre épp egy gyakorlatilag vadidegen, igen kedves tatabányai lány ébresztett rá. Szentimentalista vagyok? Fogalmam sincs. De az biztos, hogy most, ma először történt meg, hogy elolvastam az ide írt bejegyzéseket, és rádöbbentem a valóságra. Arra, hogy az én örök szerelmem nem köthető személyhez. Én magába a szerelembe vagyok szerelmes. Hogy nem jöttem rá? Hiszen minden versem, szinte minden írásom erről szólt. Bármiről írtam, ez állt a középpontjában. Ez volt az eszköz. De ez jó? Vagy nem jó? Nem tudom. Talán ezért volt folyton ez az egész Játékos hercehurca. Talán ezért volt minden. Minden ami eddig a nőkhöz kötött. Olyan könnyen bele tudtam mindig is szeretni valakibe. Pedig talán sosem igazán őt szerettem, csak az érzést. Talán ezért volt, hogy olyan könnyen túl tudtam lépni mindenen. De most mégis. Mégis más minden. Más, és hiába hittem, hogy olyan jól ismerem magam, ha tükörbe nézek, és belerévedek a saját tekintetembe, csak azt látom: "nem értem". Azt sem tudom ki vagyok. Talán ez egy olyan tulajdonságom amit sosem fogok tudni levetkőzni. Talán ez az idealisztikus vonzalmam eziránt a dolog iránt amit szerelemnek neveznek pontosan így van jól. Végigtekintettem az életem, tavaly hány nőbe voltam szerelmes? Magam is elképedek. Idén pedig csak egybe. A különbség, hogy Ő boldoggá tett. Tavaly nem voltam boldog, idén pedig igen. De akkor sem értem magamat. A szerelem drog. Én pedig úgy látszik, drogfüggő vagyok. De miért? Nem tudom. Nem értem...

Álmodtam egy világot magamnak...

Azt mondják az álmok tanítanak. Megmutatják belső félelmeinket, segítenek átélni azokat az eseményeket, melyektől rettegünk, hogy így kockázat nélkül feldolgozhassuk azokat és erősebbé, bölcsebbé válhassunk. Nem hiszem hogy egyedül volnék azzal az élménnyel, mikor éjszaka vagy hajnalban felriadunk egy számunkra igen rémes álomból, zakatol a szívünk, kiver a víz, és még mindig a hatása alatt vagyunk. Legszívesebben sírni kezdenénk, de mire elerednének a könnyeink, rájövünk hogy ez "csak álom volt", semmi több. Milyen szörnyűségeket kell átélnünk olykor, és melyik az a szörnyűség, amit átélve álmunkban átértékeljük az életünket? Kicsit jobban odafigyelünk másokra, észrevesszük az értékeket, melyeket elfeledettnek hittünk?
Hálás vagyok ennek az álomnak. Hálás vagyok azért, hogy ma kis híján kitértem a hitemből, mikor felébredtem. Így kinyílt a szemem, és újra láthatok dolgokat, olyanokat, amiket kezdtem már elfelejteni. Azt mondják, akkor jössz rá valaminek az értékére, mikor már nem a tiéd. Hálás vagyok, hogy ez "csak álom volt". Így átéltem milyen az, mikor már nem az enyém. Tudom, mennyire is értékes számomra. De még az enyém. Még mindig magam mellett tudhatom. Hálás vagyok, hogy mellettem van. Nem fogom veszni hagyni ezt a kincset, egy életem, egy halálom.
Szeretlek.

Budapest

Milyen szép is ez a nagyváros. Kétmillió ember, kétmillió idegen egy hatalmas koszfészekben. De mégis. Minden vasárnap az utazástól megfáradtan a buszról megpillantom az általában olyankor már kivilágított Lánchidat, felpillantok a Gellért-hegyre...elcsodálkozom. Mennyi mindent rejt magában ez a hely. Mióta vágytam már erre. Mintha csak tegnap ballagtam volna el általános iskolából. Mintha csak tegnap lázadoztam volna kamaszként a gimnázium falai között. Mintha az elmúlt 18 év csak egy röpke pillanat lett volna. 16 évesen azt mondtam: "még két év és végre megyek egyetemre". 17 évesen már annak is örültem hogy csak egy év van hátra. És most? Most itt vagyok és próbálom kiélvezni hogy férfivá lettem. Csak hát ugye, ahogy azt tanították is: a szükséglet addig motiváló erő, amíg kielégítetlen. Most, hogy eltelt egy hónap, és valahol pesti lettem én is (pontosabban budai..), így már viszonylag beleszoktam a környezetbe, és kezdek belesüllyedni a monotóniába. De még élvezem. Még mindig el tudok ájulni a kivilágított város látványától éjjel. És mindezek mellett mégis, mintha újra meg kellene találnom önmagam. Újra hiányoznak a régi hobbik, a régi szenvedélyek. Nincs már minden úgy mint ezelőtt volt. Ez nagy trauma. De szeretem Budapestet. Ő a jövőm záloga.

Kávéház

- Ugyan kérem, hagyja már ezeket az idealista fantazmagóriákat! Szálljon le a magas lóról végre, és próbáljon meg kezdeni valamit az életével! - törte meg a lágy dzsessz által életben tartott kellemes nyugalmat a bárban egy fiatal, jól öltözött, mondhatni elegáns férfi, aki bár nem tűnt dühösnek, szemmel láthatóan egyszerűen hülyének nézte beszélgetőpartnerét. Ha nem is teljesen, de véleménye megvolt az illetőről. Amint felugrott a férfi, elborult a szék, minden tekintet rá tapadt, mire az elröhögte magát. - Mi van? Mi így beszélgetünk. - mosolyodott el, majd leült. Társa megvárta, míg helyet foglal, majd szeretetteljes tekintetével végigpásztázta a környezetét. Igen kellemes benyomást keltő ember volt, minden bizonnyal (legalábbis öltözékéből ítélve) buddhista személlyel lehetett dolgunk. Nyugalmat szórt a környezetére, és megrendíthetetlennek tűnt. Pár percet várt a reakcióval, majd azt mondta:
- Csak ne olyan hevesen, barátom. Nem értünk egyet, amire nincs is szükségünk. Ugyanis ha egyet értenénk, nem ülnénk itt, és nem lenne miről beszélnünk. Valamelyikőnknek elképzelhető, hogy igaza van. De az is lehet, hogy mindketten messze járunk az igazságtól. Ki tudja, nem is fontos. Viszont mindnyájan ugyanazt keressük. A boldogságot. Én meditálok, és egyensúlyt, harmóniát teremtek az életemben, igyekszem összhangban lenni a természettel. Ön pedig üzleteket köt, vagyonát gyarapítja, melyből csodás és fantasztikus dolgokat vásárol. Egzisztenciáját kiépíti, és különböző fogadásokon számtalan emberrel ismerkedik meg. Önt ez valóban boldoggá teszi?
- Valóban! Mindenem megvan! Ház, autó, nyaraló, vagyon, barátok, gondtalan nyugdíjas éveim lesznek, és bármit megvehetek, amit csak szeretnék. Képes vagyok arra, hogy valóra váltsam az álmaimat. Mire lehetne még szükségem? Holmi hókuszpókusz baromságokra? Ugyan már! Az élet harc. És vagy fent vagyunk, vagy lent. Azzal, hogy feljutunk, mások lejjebb kerülhetnek, még ha nem is közvetlenül miattunk. De amint felértünk a csúcsra, észrevesszük, hogy újabb távlatokat kell kitűznünk magunk elé. És ez így megy szépen folyamatosan. Nincs idő arra, hogy baromságokra pazaroljuk az időt. Élni kell! - az üzletember magabiztosan kiállt a véleménye mellett. Sejtette, hogy nem fogja tudni meggyőzni vitapartnerét, de valahogy úgy érezte, meg kell próbálnia.
- Pontosan. Az élet harc. Egyetértek Önnel. Ám nem gondolja, hogy ezt a harcot saját magunkkal vívjuk? - mosolyodott el a hithű ember. - Hogy minden arra irányul, hogy ha belül megtaláljuk önmagunkat, kívül is megvalósíthatunk mindent? Hogy ha belül szeretünk, kívül is látszik? Tudja maga, mi az a szeretet?
- Hogyne tudnám! Szeretem a feleségem, szeretem a kisfiam, bármit megtennék értük. De ezt nem lehet szavakba önteni, ezt érezni kell.
- Volt már olyan érzése, mikor egy ismeretlent meglátott, hogy ő talán nem tud úgy szeretni, mint Ön? A tekintetéből, vagy bármi másból vont már le ilyen következtetéseket?
- Hogyne. Igyekszem kerülni az ilyen embereket. Be vannak fásulva. Viszont befolyásolhatóak, és épp ezért egyszerű megnyerni őket. Márpedig a munkám során nem kerülhetek el mindenkit...
- Tehát maga is látott már különbséget, két, valójában az Ön számára teljesen idegen ember között?
- Igen.
- És érezte, már úgy, hogy Önt nem szereti egy olyan ember, aki felé Ön nyitott volna? Érezte már azt, hogy egyszerűen megközelített volna valakit, ám az önteltségből, vagy bármi másból fakadóan ellökte Önt magától?
- Igen, volt... Mostanában már ritkábbak az ilyen esetek. De egyébként kamaszkoromban igen sokszor átéltem ezt. Sőt aztán később, ifjúkoromban is. Az emberek többsége ilyen. Nem nyitnak mások felé, és azt hiszik, hogy akik nem olyanok mint ők, másképp gondolkodnak, másképp éreznek, azok már rosszak. Ezeket én egyszerűen buta embereknek tartom. A veszélyesebb, mikor ez ellenszenvvel párosul. Megjátsszák magukat, hogy mindenáron a másiknál jobbnak tűnjenek, lekezelően bánnak a másikkal. Ezt szánalmasnak találom. Mégis, ha megadjuk ezeknek az embereknek azt, amire vágynak, kezesbárányokká válhatnak.
- Látja, Ön most a szeretetről beszélt. - mosolygott továbbra is nyugodtan a férfi.
- Nem. Nem a szeretetről beszéltem. Az emberi hülyeségről beszéltem. - hüledezett az üzletember.
- Márpedig Ön a szeretetről mondott el egy igen érdekes, és tanulságos gondolatsort. Ugyanis gondoljon bele. Azok az emberek, akik elítélnek másokat, azok befelé szeretnek. Önzőek, és nem nyitják ki a szívüket. Sokat kell még tanulniuk, és meg kell tapasztalniuk azt, hogy milyen kifelé szeretni, hiszen csakis az általuk ismert, és kedvelt személyeknek adják önmagukat. Ha egy ismeretlen szép szavakkal illet egy gyönyörű nőt, és ez a nő csak befelé képes szeretni, akkor bizony a férfit egy vesztesnek fogja tekinteni, pont ugyanolyannak, mint az összes többi perverz gondolatokkal őt megközelítő másikat. Pedig lehet hogy ez a férfi jobban szeretné őt, mint bárki más a világon. De különböznek. Az egyikük tud szeretni, a másikuk nem. Ön most erről beszélt. - ekkor a férfi elhallgatott. Az üzletember belerévedt gondolataiba. Valóban elgondolkodtató dolgokat mondott ez az...ismeretlen ismerős. Nem tudta másképp jellemezni. Tudta kivel beszélget, évek óta ismerték egymást, és mégis, sosem tudta, hogy valójában ki is ő. Felnézett, és kért magának egy kávét. Ezután az éppen játszó zenészekre terelődött a figyelme. A lágy fényben úszó bárban a puha vörös bársony fotelok tökéletes párként szolgáltak a dzsessz muzsikusok könnyed játékához. A hangulat, és a légkör egyedivé változott, ahol ez a két férfi az élet nagy dolgairól diskurált. Mivel alapvetően különböző szemszögből tekintettek a világra, talán sosem juthattak dűlőre. De időről időre elbűvölték egymást meglátásaikkal, és elgondolkodtatták a másikat mindenféle témában.
Ebben a bárban ül ez a két férfi évek óta, ahogy a párbeszéd is igen régóta zajlik. Talán sosem fog véget érni, viszont most, hogy beléptél a bárba, és megpillantottad őket, egy-két foszlányt kihallottál a beszélgetésből, megtudtad, milyen, mikor vitatkozom önmagammal..

Ajándék

slight rock&roll

Úgy írnék egy dalt, de semmi nem elég, hiszen ez egy értéktelen ajándék.
Úgy ott lennék veled, s látnám a szemed,és éreznéd hogy fontos vagy nekem.

{x2}F| Dm/F | Gm | C/E

Hiszen úgy bánt, hogy nem voltam elég jó, és tudod ha tehetném úgy visszacsinálnám
Hiszen érted akár, ha lehetne ma már, fölforgatnám a világot.

{x2}F/A | Dm/A | B Gm/B | C/G

Úgy átölelnélek, hogy újra érezzelek, és ne legyen szükség többé a szavakra
Úgy a füledbe súgnám, hogy érted játszom ezt, hiszen ez neked szól, én érted zenélek


{x2}F| Dm/F | Gm | C/E

Hiszen úgy bánt, hogy nem voltam elég jó, és tudod ha tehetném úgy visszacsinálnám
Hiszen érted akár, ha lehetne ma már, fölforgatnám a világot.

{x2}F/A | Dm/A | B Gm/B | C/G