Érzelmek rabjai

Azok vagytok. Mind. Kivétel nélkül. Azt hiszed boldog vagy, pedig fogalmad sincs arról mi a boldogság. Azt hiszed boldogtalan vagy, pedig fogalmad sincs mi a boldogtalanság. Érzel ezt, érzel azt, és azáltal cselekszel, közben pedig azt mondod megfontolt vagy. Mindannyian az érzelmek rabjai vagytok, mint az igába fogott marhák. Amit mond az érzelmed, azt teszed, gondolkodás nélkül, ha nem azt teszed akkor az érzelem megostoroz sok-sok újabb, fájdalmas érzelemmel, és azt hiszed hogy ez így van jól. Ez nem így van jól, ezt te csak elfogadtad, és a tudatod felülbírált téged. Saját rabszolgáddá váltál. Érzelmeinket vágyakhoz kötjük, és aztán azt hisszük, hogyha a vágyunk beteljesül, az érzelmet átélhetjük. Aztán mikor a vágyunk beteljesül, elégedetlenek vagyunk, nem jött az érzelem. Miért nem jött? Hol van? Akkor finomítunk a vágyunkon, újabbat eszelünk ki. Van értelme? Nincs. Ez sokfelé vezet, de ez az út nem az az út, aminek a végén béke és harmónia honol.
Elképedsz néha magadon, azt hiszed bölcs, vagy, aztán pár perc múlva rájössz, hogy kikeltél magadból, ez nem is te vagy. Átvették az irányítást fölötted. Nincs nyugalom, izgatottság van, félelem van, harag, düh, kétely, gyűlölet, kíváncsiság, rokonszenv, kedv, szeretet, szerelem, rajongás van. Ezek alapján cselekszel. Közben pedig elfelejted, ki is vagy valójában. Azt hiszed dühös vagy rám, mert nem hiszek neked, azt hiszed félsz tőlem, mert erősebb vagyok nálad, aztán a félelem dühöt szül, és még dühösebb leszel rám, annyira, hogy már nem is rám leszel dühös. Miért nem hiszek neked, miért vagyok erősebb nálad, miért van ez veled? Haragszol már az egész világra, minden egyes lakójára, kiterjeszted a dühödet, és máris átvette az irányítást feletted. Azt hiszed ha elfojtod jobb lesz, pedig az csak még több dühöt szül, miért kell neked ezt elfojtani? Miért lesz azzal jobb, ha megint lenyeled a békát?
Mi történne, ha egyszer csak egyszerűen engednéd szétáradni magadban a dühöt, hogy aztán keresztülfolyjon rajtad? Mi lenne, ha olyan lennél mint a víztükör, amit megzavart a beledobott kő? Nem ellenkezel, hagyod hogy szétáradjanak a hullámok, majd változatlanul visszatérsz az eredeti állapotodba. Hiszen csak egyféleképp győzhetsz: ha nem harcolsz.

Ősi Bene Gesserit tanítás:
Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

Érzelmek rabjai vagyunk. Nem tudunk elvonatkoztatni tőlük. Játsszunk az emberekkel, önzőek vagyunk, tudatunk szadista játéka által mocskosul bánunk embertársainkkal.

Ez a szenvedés. A szenvedésnek tehát van oka. Viszont a szenvedés megszüntethető. De ahhoz el kell indulni az ahhoz vezető úton.

Szerelem?

Talán baj van velem. Pedig azt hittem, hogy teljesen jól vagyok. Magabiztos, energikus, ambiciózus. Férfivá értem. Lehet, de van valami amit nem tudtam leküzdeni. Ami évek óta ugyanúgy játszódik le bennem. Furcsa, hogy erre épp egy gyakorlatilag vadidegen, igen kedves tatabányai lány ébresztett rá. Szentimentalista vagyok? Fogalmam sincs. De az biztos, hogy most, ma először történt meg, hogy elolvastam az ide írt bejegyzéseket, és rádöbbentem a valóságra. Arra, hogy az én örök szerelmem nem köthető személyhez. Én magába a szerelembe vagyok szerelmes. Hogy nem jöttem rá? Hiszen minden versem, szinte minden írásom erről szólt. Bármiről írtam, ez állt a középpontjában. Ez volt az eszköz. De ez jó? Vagy nem jó? Nem tudom. Talán ezért volt folyton ez az egész Játékos hercehurca. Talán ezért volt minden. Minden ami eddig a nőkhöz kötött. Olyan könnyen bele tudtam mindig is szeretni valakibe. Pedig talán sosem igazán őt szerettem, csak az érzést. Talán ezért volt, hogy olyan könnyen túl tudtam lépni mindenen. De most mégis. Mégis más minden. Más, és hiába hittem, hogy olyan jól ismerem magam, ha tükörbe nézek, és belerévedek a saját tekintetembe, csak azt látom: "nem értem". Azt sem tudom ki vagyok. Talán ez egy olyan tulajdonságom amit sosem fogok tudni levetkőzni. Talán ez az idealisztikus vonzalmam eziránt a dolog iránt amit szerelemnek neveznek pontosan így van jól. Végigtekintettem az életem, tavaly hány nőbe voltam szerelmes? Magam is elképedek. Idén pedig csak egybe. A különbség, hogy Ő boldoggá tett. Tavaly nem voltam boldog, idén pedig igen. De akkor sem értem magamat. A szerelem drog. Én pedig úgy látszik, drogfüggő vagyok. De miért? Nem tudom. Nem értem...

Álmodtam egy világot magamnak...

Azt mondják az álmok tanítanak. Megmutatják belső félelmeinket, segítenek átélni azokat az eseményeket, melyektől rettegünk, hogy így kockázat nélkül feldolgozhassuk azokat és erősebbé, bölcsebbé válhassunk. Nem hiszem hogy egyedül volnék azzal az élménnyel, mikor éjszaka vagy hajnalban felriadunk egy számunkra igen rémes álomból, zakatol a szívünk, kiver a víz, és még mindig a hatása alatt vagyunk. Legszívesebben sírni kezdenénk, de mire elerednének a könnyeink, rájövünk hogy ez "csak álom volt", semmi több. Milyen szörnyűségeket kell átélnünk olykor, és melyik az a szörnyűség, amit átélve álmunkban átértékeljük az életünket? Kicsit jobban odafigyelünk másokra, észrevesszük az értékeket, melyeket elfeledettnek hittünk?
Hálás vagyok ennek az álomnak. Hálás vagyok azért, hogy ma kis híján kitértem a hitemből, mikor felébredtem. Így kinyílt a szemem, és újra láthatok dolgokat, olyanokat, amiket kezdtem már elfelejteni. Azt mondják, akkor jössz rá valaminek az értékére, mikor már nem a tiéd. Hálás vagyok, hogy ez "csak álom volt". Így átéltem milyen az, mikor már nem az enyém. Tudom, mennyire is értékes számomra. De még az enyém. Még mindig magam mellett tudhatom. Hálás vagyok, hogy mellettem van. Nem fogom veszni hagyni ezt a kincset, egy életem, egy halálom.
Szeretlek.

Budapest

Milyen szép is ez a nagyváros. Kétmillió ember, kétmillió idegen egy hatalmas koszfészekben. De mégis. Minden vasárnap az utazástól megfáradtan a buszról megpillantom az általában olyankor már kivilágított Lánchidat, felpillantok a Gellért-hegyre...elcsodálkozom. Mennyi mindent rejt magában ez a hely. Mióta vágytam már erre. Mintha csak tegnap ballagtam volna el általános iskolából. Mintha csak tegnap lázadoztam volna kamaszként a gimnázium falai között. Mintha az elmúlt 18 év csak egy röpke pillanat lett volna. 16 évesen azt mondtam: "még két év és végre megyek egyetemre". 17 évesen már annak is örültem hogy csak egy év van hátra. És most? Most itt vagyok és próbálom kiélvezni hogy férfivá lettem. Csak hát ugye, ahogy azt tanították is: a szükséglet addig motiváló erő, amíg kielégítetlen. Most, hogy eltelt egy hónap, és valahol pesti lettem én is (pontosabban budai..), így már viszonylag beleszoktam a környezetbe, és kezdek belesüllyedni a monotóniába. De még élvezem. Még mindig el tudok ájulni a kivilágított város látványától éjjel. És mindezek mellett mégis, mintha újra meg kellene találnom önmagam. Újra hiányoznak a régi hobbik, a régi szenvedélyek. Nincs már minden úgy mint ezelőtt volt. Ez nagy trauma. De szeretem Budapestet. Ő a jövőm záloga.

Kávéház

- Ugyan kérem, hagyja már ezeket az idealista fantazmagóriákat! Szálljon le a magas lóról végre, és próbáljon meg kezdeni valamit az életével! - törte meg a lágy dzsessz által életben tartott kellemes nyugalmat a bárban egy fiatal, jól öltözött, mondhatni elegáns férfi, aki bár nem tűnt dühösnek, szemmel láthatóan egyszerűen hülyének nézte beszélgetőpartnerét. Ha nem is teljesen, de véleménye megvolt az illetőről. Amint felugrott a férfi, elborult a szék, minden tekintet rá tapadt, mire az elröhögte magát. - Mi van? Mi így beszélgetünk. - mosolyodott el, majd leült. Társa megvárta, míg helyet foglal, majd szeretetteljes tekintetével végigpásztázta a környezetét. Igen kellemes benyomást keltő ember volt, minden bizonnyal (legalábbis öltözékéből ítélve) buddhista személlyel lehetett dolgunk. Nyugalmat szórt a környezetére, és megrendíthetetlennek tűnt. Pár percet várt a reakcióval, majd azt mondta:
- Csak ne olyan hevesen, barátom. Nem értünk egyet, amire nincs is szükségünk. Ugyanis ha egyet értenénk, nem ülnénk itt, és nem lenne miről beszélnünk. Valamelyikőnknek elképzelhető, hogy igaza van. De az is lehet, hogy mindketten messze járunk az igazságtól. Ki tudja, nem is fontos. Viszont mindnyájan ugyanazt keressük. A boldogságot. Én meditálok, és egyensúlyt, harmóniát teremtek az életemben, igyekszem összhangban lenni a természettel. Ön pedig üzleteket köt, vagyonát gyarapítja, melyből csodás és fantasztikus dolgokat vásárol. Egzisztenciáját kiépíti, és különböző fogadásokon számtalan emberrel ismerkedik meg. Önt ez valóban boldoggá teszi?
- Valóban! Mindenem megvan! Ház, autó, nyaraló, vagyon, barátok, gondtalan nyugdíjas éveim lesznek, és bármit megvehetek, amit csak szeretnék. Képes vagyok arra, hogy valóra váltsam az álmaimat. Mire lehetne még szükségem? Holmi hókuszpókusz baromságokra? Ugyan már! Az élet harc. És vagy fent vagyunk, vagy lent. Azzal, hogy feljutunk, mások lejjebb kerülhetnek, még ha nem is közvetlenül miattunk. De amint felértünk a csúcsra, észrevesszük, hogy újabb távlatokat kell kitűznünk magunk elé. És ez így megy szépen folyamatosan. Nincs idő arra, hogy baromságokra pazaroljuk az időt. Élni kell! - az üzletember magabiztosan kiállt a véleménye mellett. Sejtette, hogy nem fogja tudni meggyőzni vitapartnerét, de valahogy úgy érezte, meg kell próbálnia.
- Pontosan. Az élet harc. Egyetértek Önnel. Ám nem gondolja, hogy ezt a harcot saját magunkkal vívjuk? - mosolyodott el a hithű ember. - Hogy minden arra irányul, hogy ha belül megtaláljuk önmagunkat, kívül is megvalósíthatunk mindent? Hogy ha belül szeretünk, kívül is látszik? Tudja maga, mi az a szeretet?
- Hogyne tudnám! Szeretem a feleségem, szeretem a kisfiam, bármit megtennék értük. De ezt nem lehet szavakba önteni, ezt érezni kell.
- Volt már olyan érzése, mikor egy ismeretlent meglátott, hogy ő talán nem tud úgy szeretni, mint Ön? A tekintetéből, vagy bármi másból vont már le ilyen következtetéseket?
- Hogyne. Igyekszem kerülni az ilyen embereket. Be vannak fásulva. Viszont befolyásolhatóak, és épp ezért egyszerű megnyerni őket. Márpedig a munkám során nem kerülhetek el mindenkit...
- Tehát maga is látott már különbséget, két, valójában az Ön számára teljesen idegen ember között?
- Igen.
- És érezte, már úgy, hogy Önt nem szereti egy olyan ember, aki felé Ön nyitott volna? Érezte már azt, hogy egyszerűen megközelített volna valakit, ám az önteltségből, vagy bármi másból fakadóan ellökte Önt magától?
- Igen, volt... Mostanában már ritkábbak az ilyen esetek. De egyébként kamaszkoromban igen sokszor átéltem ezt. Sőt aztán később, ifjúkoromban is. Az emberek többsége ilyen. Nem nyitnak mások felé, és azt hiszik, hogy akik nem olyanok mint ők, másképp gondolkodnak, másképp éreznek, azok már rosszak. Ezeket én egyszerűen buta embereknek tartom. A veszélyesebb, mikor ez ellenszenvvel párosul. Megjátsszák magukat, hogy mindenáron a másiknál jobbnak tűnjenek, lekezelően bánnak a másikkal. Ezt szánalmasnak találom. Mégis, ha megadjuk ezeknek az embereknek azt, amire vágynak, kezesbárányokká válhatnak.
- Látja, Ön most a szeretetről beszélt. - mosolygott továbbra is nyugodtan a férfi.
- Nem. Nem a szeretetről beszéltem. Az emberi hülyeségről beszéltem. - hüledezett az üzletember.
- Márpedig Ön a szeretetről mondott el egy igen érdekes, és tanulságos gondolatsort. Ugyanis gondoljon bele. Azok az emberek, akik elítélnek másokat, azok befelé szeretnek. Önzőek, és nem nyitják ki a szívüket. Sokat kell még tanulniuk, és meg kell tapasztalniuk azt, hogy milyen kifelé szeretni, hiszen csakis az általuk ismert, és kedvelt személyeknek adják önmagukat. Ha egy ismeretlen szép szavakkal illet egy gyönyörű nőt, és ez a nő csak befelé képes szeretni, akkor bizony a férfit egy vesztesnek fogja tekinteni, pont ugyanolyannak, mint az összes többi perverz gondolatokkal őt megközelítő másikat. Pedig lehet hogy ez a férfi jobban szeretné őt, mint bárki más a világon. De különböznek. Az egyikük tud szeretni, a másikuk nem. Ön most erről beszélt. - ekkor a férfi elhallgatott. Az üzletember belerévedt gondolataiba. Valóban elgondolkodtató dolgokat mondott ez az...ismeretlen ismerős. Nem tudta másképp jellemezni. Tudta kivel beszélget, évek óta ismerték egymást, és mégis, sosem tudta, hogy valójában ki is ő. Felnézett, és kért magának egy kávét. Ezután az éppen játszó zenészekre terelődött a figyelme. A lágy fényben úszó bárban a puha vörös bársony fotelok tökéletes párként szolgáltak a dzsessz muzsikusok könnyed játékához. A hangulat, és a légkör egyedivé változott, ahol ez a két férfi az élet nagy dolgairól diskurált. Mivel alapvetően különböző szemszögből tekintettek a világra, talán sosem juthattak dűlőre. De időről időre elbűvölték egymást meglátásaikkal, és elgondolkodtatták a másikat mindenféle témában.
Ebben a bárban ül ez a két férfi évek óta, ahogy a párbeszéd is igen régóta zajlik. Talán sosem fog véget érni, viszont most, hogy beléptél a bárba, és megpillantottad őket, egy-két foszlányt kihallottál a beszélgetésből, megtudtad, milyen, mikor vitatkozom önmagammal..

Ajándék

slight rock&roll

Úgy írnék egy dalt, de semmi nem elég, hiszen ez egy értéktelen ajándék.
Úgy ott lennék veled, s látnám a szemed,és éreznéd hogy fontos vagy nekem.

{x2}F| Dm/F | Gm | C/E

Hiszen úgy bánt, hogy nem voltam elég jó, és tudod ha tehetném úgy visszacsinálnám
Hiszen érted akár, ha lehetne ma már, fölforgatnám a világot.

{x2}F/A | Dm/A | B Gm/B | C/G

Úgy átölelnélek, hogy újra érezzelek, és ne legyen szükség többé a szavakra
Úgy a füledbe súgnám, hogy érted játszom ezt, hiszen ez neked szól, én érted zenélek


{x2}F| Dm/F | Gm | C/E

Hiszen úgy bánt, hogy nem voltam elég jó, és tudod ha tehetném úgy visszacsinálnám
Hiszen érted akár, ha lehetne ma már, fölforgatnám a világot.

{x2}F/A | Dm/A | B Gm/B | C/G

Másik éjjel a teraszon.

Ott ülök a kanapén, sötét van.
Nem látok semmit..beverem a lábam.
A félelmek már elmentek messze,
Busszal talán, fejüket vesztve.

Beszélek hozzád, mesélek valamit,
Leszarod, alszol, meddők a szavaim.
És némán nyúlnak felém a karjaid,
Kinyomod a szemem, így ülök hajnalig.

Hűvös nyári éjszakán fázunk mind a ketten,
Nem tudom mi a francért nem megyünk be...
Átöleljük egymást, vodkaszagú a csókod,
Ezután a sarokból kiharapom a pókot.

Már nem beszélek, beverted a szám is,
Lassan elvérzek, de te szeretsz azért így is.
Nyolc napon túli csodálatos pillanat,
Talán még élek, mire eljön a pirkadat.

Éjjel a teraszon

Ott ülök a kanapén, sötét van.
A lámpa halványan pislog a teraszon.
Sok száz félelem már odébb van,
Csak te fekszel, és én ülök a teraszon.

Beszélek hozzád, mesélek valamit,
Hangom betölti azt a csöppnyi kis teret,
Majd némán nyúlnak felém karjaid,
Beléjük botlom, belefonódom, szeretem az életet.

Hűvös nyári éjszakán, fázunk mind a ketten,
Átöleljük egymást, s felhevít a csókod.
Gondolatod súgja: "Most újra beléd szerettem."
Úgy mondod, mint egy szerelmes szónok.

Már nem beszélek, ott fekszek a kanapén,
Sose érjen véget ez a pillanat.
Csak úgy fekszünk, tán egy kicsit hülyén,
De maradjunk így, míg elkap a pirkadat.

Április derekán

Április derekán halkan búg a világ,
Az alkonyat után nyugszanak a fák.
Elcsendesül kinn a számtalan madár,
Serceg benn a parázs, én vagyok az talán.

Ez a csöppnyi lélek szólítana téged,
Halkan kaparászva határtalan léted.
Óvatosan hívlak, csöndben, talán szépen,
Hiszed, vagy ha nem is, szeretlek én téged.

Daloddal megkapom az unott hangú választ,
Belém döfi kését, szomorúvá fáraszt.
Parázs-lelkem éget, keservesen bágyadt,
Ugye csak képzelet, mit rémálomként láttat?

Újra csengő hangod megnyugtat majd talán,
Hiszen tudom jól, hogy elkerül a magány.
Ijesztő démonok fussatok szaporán,
Kirekeszt magából titeket a világ.

Hol van itt már a lant, szépen szóló ének?
Csak egyszerű szavak, mik semmit sem érnek.
Őszintén, bugyután szólítalak téged,
Melletted látom ezt a világot szépnek.

Ars Poetica

Borús felhők keringenek manapság,
Fájdalom, teret nyert a nyomorúság.
Kiutat kerestek az ördögi körből,
Balsors integet a torz tükörből.

El a tükörrel - kiáltom - el vele!
Tegyük fel hát az új üveget!
Nemes bizsergés üzen a világról,
Általa már a koldus sem rikácsol.

Szívmelengető érzelem, bölcs gondolat,
Eszed veszted, s hallatod hangodat.
Léted végre értelmét elnyeri,
Lásd hát, miért is jó szeretni!

Kerüld el a hazug, csalfa felhőket.
Balgaság volna ez ilyenkor tetőled.
Hallgasd csak a szíved dallamát
Midőn derűs ég vigyázza éjszakád.

Minden én vagyok

Lágy szellő simogatja arcomat
Miközben sétálok az utamon.
Hallják a fák hívogató hangomat,
Hisz tudják, minden én vagyok.

Becsukom a szemem és érzem a fényt,
Hallom a szerelmes virágok dalát.
Mindenhol ott vagyok, én vagyok a lét,
Látom az élet főnixmadarát.

Nevetve sóhajtok - boldogság.
Ok nélkül, csak vagyok a harmóniában.
Tegnap és holnap. Ostobaság.
Most vagyok a jelen hálójában.

Tisztaság áramlik a tüdőmből
Egybeolvadva a fáradt léggel.
Szívemben az élet bömböl,
Minden én vagyok - kiáltok - érzem!

Együtt hajlok a fákkal, a madár dalol velem,
Mikor a szél kérdez, a szívem hangosan felel.
Napfényt szívok be, hisz ez az élet.
Boldogan, ittasan élvezni a létet.

Tavasszal

Tavaszi szellőt neszel eszem
Meglátom őt, s eszem veszem.
Nevet rajtam szerelmesen,
Rámborul, s elfeledem...

...bánatom, mi régen volt már,
Fagyott hangon ordítottál,
Száraz fájás hullott alá,
Érezvén, hogy jön a halál...

Régi emlék, itt vagy velem.
Együtt nézzük, a mélykék eget.
Rózsaszálat adok neked,
Hadd érezzem tested-lelked..

Fekálíra

egy kis mellékvágányra értem, jelezvén hogy azért kreativitásom igen szélsőséges esetekben is képes megmutatkozni. egy modern vers következik, ami az irónia szerint "azért modern, mert lehet, sőt muszáj benne káromkodni. ettől lesz művészi". az öncélú versírás iskolapéldája, mindenesetre én, és pár barátom is jót nevetett rajta:)



Elvonultak már a felhők
Üresen áll a két nulla
Újra szól az érces csengő
Jelzi, hogy foszlik a hulla.

Bűzölögve szenved csendben
Énekli saját kis dalát,
Kimosni próbálja egyre
Nedves, málló, barna...haját.

Fertőben kúszik, bélsár-tenger.
Undort keltő végterméket
Okádik biz' minden ember,
A büdös darab csúnyán nézett.

Fájunk mondani, ez bizony az,
Mindenki gyárt pedig ilyet.
Derült égből alárothad,
Sokat szarsz, egy nap vagy tízet.

Manapság ez változik,
Egyre rondább lesz már
Fojtogat a léte most is,
Ez a páncél...ez nem kevlár.

Ezek vagyunk mi, ezek bizony,
Fáj de igaz, ez a nagy jellem.
Hiába fog el - látván - az iszony.
Ily bűnös, büdös az ember.

Szaros az élet, szaros a halál.
Büdös a boxer, büdös a kabát.
Rothad az elnök, rothad a polgár,
Bűnös a galamb, bűnös a sakál.

Szaros az anyád, szaros az apád,
Szaros a tanár, szaros a diák,
Szaros a minden, szaros a semmi,
Szaros a világ, szaros a geci.

Büdös a társadalom, szaros.
Szaros már a cipőm is, a balos.
Érted már, te hülye kis szaros?
Szar az élet, apád meg kanos.

Szarból van minden, te meg okádsz,
Fojt a bűze, pedig bújna hozzád.
Magadba fordul saját önnön szarod.
Addig basz az élet, míg vissza nem baszod!

qu'est-ce qu'on mange?

tegnap sétáltam Békéscsabán a sétálóutcán, és elmentem egy férfi mellett. az egyik épület tövében ült, középkorú lehetett, pár napos borostája volt. egy kis horgászszéken ült, alatta a táskája, egyszerű, hétköznapi ruhája volt. nem szólt semmit, csak ült a tömeg előtt. nem volt megfésülködve, de látszott rajta, hogy igyekezte rendbe szedni magát, mégse tűnjön valami utolsó senkiházinak. ha nem így látom, gy teljesen átlagos férfit láttam volna, rendes állással, házzal, nem naggyal, talán lakótelepi lakás, autóval, nem sokmilliós, de használható géppel. ám a szeme nem erről árulkodott. ott ült némán, szótlanul, szemei viszont kiáltottak. arca össze volt esve, a bőre ráncosodni kezdett, az ember rögtön észrevette, hogy itt bizony egy igencsak meggyötört emberről van szó. valaki, aki valaha talán egy jól fizető állásban dolgozott, és valaha talán egy jó meleg háza volt, jó autóval, esetleg családapa, két-három gyermekkel, nem tudom. de most utolérte az, ami fenyegeti a világot. ő a társadalom áldozata, az, amit eldobott magától a tékozló fiú...és ezzel a reménytelen, fájdalmas kifejezéssel ült ott, mégis valamilyen méltóságteljes kedvetlenséggel vegyítve, hiszen legyőzte minden büszkeségét, és felvállalta a gondját, baját, bármi is legyen az. bármi lehet az ok, de az okozat ugyanaz. ezt a szomorú hír, az okozatot pedig a kis tábla közölte velünk, ami ott volt a kezében. egyszerű fehér kartonpapír volt, kék színű kiemelő filccel ráírva a szöveg:
"ÉHES VAGYOK. KÖSZÖNÖM"

Dream

az elmúlt (szombattól szerdáig tartó) időszak lelkiállapota ebben a dalban manifesztálódott. hirtelen jött, gyorsan kész lett, egyszerű, őszinte.

Dream

I saw it last night again
A vision hangs in my head
I always do what I can
To make you call me the man

My heart were not enough fed
With those traces that you've left
Love is not a room for rent
A new hope is for what I've begged

chorus:
The voice of you sounded like an echo
Without you I was lost in the world
The dream is already gone now
My pain is finally cured

I woke up and you're smiling at me
Now you feel that thing that I feel
You're beside me now I can breathe
We are one at least I can see

Eső

Számtalanszor láttam már
Ahogy az égből hullanak a fájó könnyek
Rövidke kis életre leltem
Születtek, s haltak ők könnyen.

Hosszú útjuk során átszelték
Az egek magas vidékeit
Hogy aztán közénk vegyülve
Kísértsenek ősi emlékeik.

Ma is esett. Hosszan, csendesen,
Méltóságban szálltak alá.
Felismertem az egyik cseppet,
Láttam őt már egyszer...talán.

Hangos kacajt hallatott akkor.
Énekelte mindazt a gyönyörűt,
Mire vágytam, hisz oly csodás volt.
De rövid volt a lét, ő nem könyörült.

Most újra látom, de nem énekel.
Bár hallanám, miről szól a dal.
Érteném, bármely nyelven szóljon,
Hisz ez mindenképpen úgyanaz.

Belehull kezembe, és hallom.
Énekel talán, de csendesen.
Látja-e vajon a jövendő tavasz,
Hogy senki más, csak ő kell nekem?

az idő.

az időt különös módon értelmezzük. a közhelyes mondások is okosan megfogalmazzák, mennyire mást jelenthet egyes emberek számára. van akinek az életét menti meg egy másodperc, van aki pedig éveket pazarol saját sebeinek nyalogatása. sokszor tűnődöm, vajon mit jelent az idő egy párkapcsolatban? számít-e egyáltalán? köze van-e az időnek az érzelmekhez, vagy a két ember viszonyához.
nem hiszem.
a kapcsolat első szakaszában fontosnak tartjuk az időt. érezzük legbelül mind, mi is történik, de nem merjük rá a legáltalánosabb, legtökéletesebb szót használni, hiszen "ahhoz idő kell" ugyebár. elhamarkodottnak tűnhet a dolog. komolytalannak. így az idővel takargatjuk érzéseinket, míg eléggé biztonságban nem érezzük magunkat, hogy bevalljuk, szerelmesek vagyunk. de ha belegondolunk, ott volt ez már kezdettől fogva, csak mi magunk nem hagytuk kibontakozni. tehát akkor most miről is van szó? azt hiszem saját szavakat fölösleges használnom, továbbra is átadom a szót ebben a témában Jason Mraznak, hiszen ő tökéletesen megfogalmazta ezt a Life is wonderful c. számában...
"It takes no time to fall in love, but it takes you years to know what love is..."

Anonymae

Csöndes esti éjszakában
Felsejlik egy gondolat,
Halott hangok rejtekéből
Előtűnt a bocsánat.

Nem tudom a neved,
Sőt, ötletem sincs ki vagy...
De látom már azt a feled,
Melyet fáradt lelked tartogat.

Feltűntél, majd eltűntél,
Mint a kámfor, Anonymae.
Névtelenül bocsánatért
Az igazra is esküdtél.

Nem számít, mi történt akkor,
Most van és most mozog a kép.
Lelked is most ül a hajón,
Felém tart, ezt jól látom én.

Mutasd magad, fogd a kezem,
Öld meg hát Anonymaet.
Tudom én, hogy itt a helyed,
Saját neved ugyan ne féld!

Fagy és tűz

A hideg tél nyakán ülök
Magányban, némán merengve.
Fagyos szellő simogatja
ajkam, melegét engedve.

Jégcsap gyullad fáradt szívemben,
Hisz nem módi a szerelmes tűz.
Ha mégis szeretsz, élsz s érzel,
Rothadt világod messze földre űz.

De él a forróság, lángoló lélek,
Rebellis, lázadó, partizán ifjak,
Kinek szívét szerelmi láng fűti,
A Vízöntő-kort ezzel létre hívja.

Így a fagy már nem is olyan hideg.
Most melegség hatja át szívemet.
Érzem, eljő a lélek-változás.
Nincs már se magány, se megalkuvás.

Tavalyi szerelem

Múltam idézik a hulló hópelyhek,
Emlék, mit átéltem hónapok alatt.
Téged is... ahogy téged is... kedvesem.
Sokszor arcon csapott a múló szerelem.

A közös pillanatok az éteren át gyűltek,
Szíved volt életem szerencsés tarotja.
Lettünk volna együtt, de az érzések kihűltek,
Szívem volt életem sovány tetszhalottja.

De aztán jöttél te, szemeidnek tüzében
Újra lángra gyúlt dobozában - lelkem.
S midőn a doboz elégett, rájöttem,
Bajok százai tornyosulnak előttem.

Hallottam a hangokat, emlékszem,
Ezt a dalt is játszottam neked.
Szemedből a könny kicsordult, érzem
Talán az volt az igazi szerelem.

De elmentél, jobb volt így, nem fájt nagyon.
Kétszer belehaltam, harmadjára nem hagyom.
Hosszú idő után, egyszer, tán kétszer léptem át
A lágy ölelések hívogató kapuját.

Mindig fájt, mindig vége lett,
Így zártam én az óévet.
Sok szalmaláng, sok szerelem,
de végül, nem kellett senki sem.