az első bejegyzés cím nélkül. nincs értelme. nem jelent semmit, nem mond semmit, mentes a magasztos, világmegváltó gondolatoktól, hiszen ezek a sorok most csak egy egyszerű fiatal szavai némán üvöltve a nagyvilágba. mikor ez a fiatal végiggondolja az elmúlt négy évét, és eszébe jut, milyen reményekkel indult neki a gimnáziumnak, aztán eszébe jut az is, mi valósult meg belőle. látja, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna, de mégis, valami sokkal több, sokkal jobb lett belőle. nem úgy, de nem rosszul. csak másképp. és mégis, mikor kapaszkodni szeretne, rájön, hogy az egyetlen faág, amihez az életben ragaszkodhat, az a sajátja. mert nincs más olyan, mint ő, és ő, mint individuum, nem lehet senki által jobban támogatott...csakis a saját ereje segíthet rajta. aztán kifordul a világ felé, és megkérdezi. "szerinted milyen vagyok?". fejében ott a válasz, és gyermeki naivitással várja, hogy más szájából hangozzanak el az áhított szavak. aztán a sok sok cifra válasz után, amit szeretőtől, baráttól, idegentől, rég elfeledett, vagy épp egy új, csendben ácsingózó szerelemtől kap, nos, rá kell jönnie, hogy valami nincs rendben. senki nem mondta ki azokat a bizonyos szavakat. senki nem gondolt arra a bizonyosra. nem is ismernek talán? ugyan, akkor mégis mi itt a gond? örök kérdés... de az ember egész életében tisztában van saját nagyszerűségével. és próbálja megmutatni másoknak is, mintha kiáltaná a város közepén anyaszült meztelenül, hogy "itt vagyok! ilyen vagyok! szeressetek! ismerjetek!". és szeretik. de nem ismerik. így hát mégsem őt szeretik. és itt a nagy dilemma. ennek a gondolatnak nem lehet címet adni. mit is adhatnék talán? élet? lélek? kérdések? inkább maradjon a semmi...
au revoir!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése